A Lőrincze-évforduló kapcsán

Én csak tanévekben tudok gondolkodni. Az 1985/86-os tanévben az a megtiszteltetés jutott nekem, hogy akkori kolléganőmtől, Petter Erikától átvehettem egy jó kis fiúcsapatot, akik továbbjutottak a Magyarország az én hazám országismereti vetélkedő területi fordulójára. Onnan tovább az országosra. Kaptunk egy előzetes feladatot, miszerint vagy egy Budapesten élő, de Veszprém megyéből származó, vagy egy itt tevékenykedő, de a fővárosból származó hírességgel kellene riportot készíteni.

Akkoriban Fűzfőgyártelepen tanítottam az Irányítástechnikai Szakközépiskolában. Fiatal voltam, tele energiával, úgy, mint a harmadikos fiúk. Horváth Zoltán (ő most Doba polgármestere), Kiss Róbert, Lozsi Géza, Marton László, Szabó Lajos. Nagy nehezen, de sikerült Tanár urat telefonon elérnünk a Magyar Tudományos Akadémián. Így szólt a telefonba, miután nem tágítottam attól a szándékomtól, hogy beszéljek vele:

– Ejnye, kollegina, nem erőszakos kicsit?

– De – válaszoltam, és kiharcoltam, fogadjon minket.

Budai lakásában találkoztunk. Kedves felesége süteménnyel, kávéval, teával kínált minket. Magnóra vettük a beszélgetést, közös képeket készítettünk. Remélem, az akkori diaképeket őrzi az iskola könyvtára.

Fogalmam sem volt, hogyan kell azt a beszélgetést két percre szűkíteni, de a fiúk megoldották. Aztán, amikor a zsűri előtt kellett lejátszanunk, büszkén pillogtunk egymásra. Erre a feladatra mi kaptuk a legtöbb pontot, de nem a legtöbbet kaphatót. Indoklás: Lőrincze tanár úr nem beszél úgy soha, hogy a mondat végén felvigye a hangsúlyt. Valóban. Magyartanárként tudhattam volna. Csak ugye a vágás, az akkori modern vágás....

Országos második helyezést ért el kis csapatom, két pontot vesztettünk a legvégén, azt pedig azért, mert nem jutott eszükbe az akkoriban átadott Budavári Sikló neve.

Azóta is büszke vagyok a fiúkra, magunkra, a közös élményünkre!

Rogácsiné Révész Gabriella