Mindenkinek sikerül, csak nekünk nem?

Míg néhány éve akadt egy–két morzsa, ma már elvétve találunk magyarokat a nyugat–európai topligákban. Főleg olyanokat, akik rendszeresen pályára lépnek. A karrierjük hajrájába érő labdarúgóinkat, mint Gera Zoltánt, Hajnal Tamást, vagy Szabics Imrét, most hagyjuk.

Ők letették már azt az asztalra, ami tőlük telt (és ami nem is volt kevés), foglalkozzunk inkább a fiatalabbakkal, akik előtt – legalábbis potenciálisan – ott az élet, egy fényes pálya lehetősége. Velük kapcsolatban hatalmas sikerként könyveljük el, ha sikerül külföldre igazolni, pedig ez csak részeredmény és az elmúlt időszakban a pozitív folytatás mindegyiküknél elmaradt.

Németh Krisztián, Simon András, Koman Vladimir vagy Futács Márkó pályafutásának alakulását egy komolyabb futballkultúrájú országban nehéz volna pozitív példaként eladni, nekünk mégis sikerül. Egykori U–20–as világbajnoki bronzérmes csapatunk, amelyet egy nemzet emelt egekbe, mintha soha nem is létezett volna.

Az orosz bajnokságba szerződő válogatottjainkkal kapcsolatban erős az az érzés, hogy ők ezzel feladták azt, hogy igazán komoly klubnál és pontvadászatban szerepeljenek. Ez nem baj, de mi kihúzzuk őket képzeletbeli listánkról. Ki maradt? Például Szalai Ádám, aki a hírek szerint a Schalke csapatában folytatja pályafutását. Neki nagyon szurkolunk és azoknak a fiataloknak is, akiknek a tehetsége megvan és talán még nem rontotta el őket a magyar közeg idő előtti ajnározása.

Ki tudja, egyszer talán mi is fel tudunk mutatni a 21. században egy nemzetközi éljátékost. Egy olyan focistát, amelyet, legyen gazdag, vagy szegény, legalább egyszer a világ szinte összes jegyzet országa kinevelt már. Már rág nem vagyunk türelmetlenek, de dicsekvést és az ajnározást ferde szemmel nézzük.