Könnycsepp a tatamin

A nagy kérdés, hogy ez a jó és előre mutató gondolkodás?

Vagy hagyni kell, hogy időnként beleszaladjanak a szószerinti nagy pofonokba, kiadós verésekbe, amibe mi, szülők is "belehalunk" egy kicsit. Ha látjuk a kölyköt szenvedni, vergődni. Lélekben erősít, épít, vagy éppen ellenkezőleg, inkább meghátrálásra kényszerít a fizikális verés?

Ezeken a kérdéseken gondolkodtam a veszprémi shotokan küzdelmeit nézve. Miközben elkentem néhány könnycseppet az arcomon, amikor a tatamiról lejövő, mellettem zokogó kislányt az édesanyja igyekezett vigasztalni. Merthogy csípőn rúgták és még mellkason is vágták szegénykémet. És az bizony nagyon tud fájni. Merengtem még egy keveset azon, hogy ha ez egy "no contact" viadal, akkor miért történhetnek ilyen lelket rázó pillanatok. Ezt látva , azonnal megfogalmazódott bennem, hogy ezek a kislányok vajon miért ilyen sportágat választanak maguknak? Amikor teniszezhetnének, tollaslabdázhatnának, vagy éppen röplabdázhatnának is, valóban "no contact" alapon.

Láthatta vívódásomat az édesanya is, mert mielőtt kérdezhettem volna, már mondta is, hogy a nővére miatt kezdte el a kisebbik is a küzdősportot. Ez is egy motiváció. Végül arra jutottam, talán mégsem olyan nagy baj, ha gyerekkorban, kimondottan szervezett formában néha megruházzák egymást a sportolók. Nem csak a küzdősportokban. Mert fegyelmezetté tesz, megkeményít, gondolkodásra késztet. És talán az ellenfél, a másik ember elismerésére is megtanít!