Az Év Játékvezetőjévé választották Solymosi Pétert

– Szép karrier már eddig is, és még hol a vége! Hiszen két és fél évig fújhatja a sípot az élvonalban profi játékvezetőként!

– Valóban nincs okom panaszra. Futballistaként biztosan nem jutottam volna ilyen messzire. De ne szaladjunk ennyire előre, mert jövőre lejár hároméves szerződésem, és csak jó teljesítménnyel számíthatok hosszabbításra.

– Hiszen most is nyert egy ezüstérmet. Méghozzá a futballisták szavazata alapján. Csak Kassai Viktor előzte meg.

– Tavaly ilyenkor a képzeletbeli dobogó harmadikja voltam ebben a külön versenyben. Jó érzés, hogy a játékosok így voksoltak. Elismerik a teljesítményemet ezzel is. De kíváncsian várjuk a szakma véleményét. Vajon ki lesz az év játékvezetője büszke cím birtokosa az idény végén?

– Jól kijön a játékosokkal a pályán? Gondolom, folyamatosan megy a duma az ítéletekkel kapcsolatban.

– Amikor csak tudnak, próbálkoznak. De ez benne van a pakliban. Sok mindent elengedek a fülem mellett. De van, amikor megálljt kell parancsolni. Előbb szóban. Ha nem megy, akkor lappal.

– Fogadnék rá, hogy a szurkolók sem sokkal jobbak, mindig fáj nekik valami. Nekik bizonyára lehetetlen jót fújni!

– A szurkolónak mindig a csapata a fontos, és így is van ez jól!

– Tudja, mániákusan figyelem, hogy a szándékért mennyi piros lap maradt a bírók zsebében. És arra jutottam, hogy nem egységes a felfogás ebben a kérdésben.

– Pedig többek között erre valók a szakmai konzultációk, összetartások, edzőtáborozások, hogy a tizenkét profi játékvezető munkája minél egységesebb legyen a hasonló szituációk megítélésénél. De ez nem olyan könnyű feladat, mint amennyire annak látszik.

Solymosi Péter: – Nem csak meccseket vezetek, Szabolcs és Borsod megye szakmai referense vagyok. Fotó: Zwicker Tamás

– Mi a helyzet a fejpárbajoknál a könyöklések megítélésénél? Bitang nehéz azonnal jót fújni!

– Jól látja. Van olyan eset is, amikor a magasabbra ugró játékos könyökébe belefejel az ellenfél és ömlik belőle a vér. És közben nem történt szabálytalanság. Azóta egyre inkább oda kell figyelnünk az összecsapások utáni szándékos taposásokra. Hiába fut már a támadás előre, még mindig vissza kell nézni, történik-e még valami a passz után.

– Drukkolhat valakinek titokban egy profi bíró?

– Nem! Diákként a Verebes-féle Győr futballját kedveltem. Na és persze, amikor a Veszprém volt NB I-es, akkor apuval vidékre is elmentünk megnézni a csapatot.

– Megéri profi játékvezetőnek lenni Magyarországon?

– Először is óriási megtiszteltetés a legjobb tizenkettőben lenni. Előtte mindegyőnknek volt civil állása. Akadt olyan is, aki inkább nem vállalta a profi státuszt, inkább megtartotta a munkahelyét. De konkrétabban is tudok válaszolni a kérdésre. Nekünk csak a játékvezetésre kell koncentrálnunk. Van egy tisztességes, az átlagnál jóval magasabb fizetésünk. De ez változhat, mert befolyásolja az osztályzatok alapján kimutatott teljesítményünk. Erre jön a meccspénz, ami bruttó kilencvenezer forint. Fizeti a szövetség a benzin- és szállásköltséget is. Nem úgy esünk be fáradtan, 250– 300 kilométert utazva a mérkőzésre, hanem a meccs helyszínén vagy a közelben vagyunk egy nappal előbb. Így pihenten léphetünk pályára. Ha Veszprémhez van közel a mérkőzés, természetesen a szüleimnél alszom. Így volt ez legutóbb a Puskás–Újpest összecsapás előtt is. Ezenkívül biztosítják a fizikai felkészítésünket, edzésterveket kapunk, szükség esetén regenerálódhatunk is. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mi vagyunk az NB I tizenhetedik csapata. Vagyis a szakmaiságon túl is megéri profi bírónak lenni Magyarországon.

– Elviekben két és fél év múlva, negyvenöt évesen kikerül a profi keretből. Van még, ami hiányzik a pályafutásából?

– Szerintem nincs! Amit itt el lehet érni, az megvan. Vezethettem eddig három Fradi–Újpestet, ami a szakma csúcsa. Dirigálhattam két Magyar Kupa-finálét is. Arra törekszem, hogy amire küldenek, azt a lehető legjobban levezessem.

– Mondjon két olyan meccset, ahol ön szerint is nagyot hi-bázott!

– A tavalyi kupadöntő, amikor Kádár Tamást kiállítottam, mert úgy láttam, hogy kézzel ért a labdához. A másik a Kispest–Győr, ahol három hazai futballistát kellett volna kipirosoznom!

– Sokat köszönhet a veszprémi Kadlicskó Ferencnek, aki rábeszélte, hogy legyen játékvezető. Volt példaképe, akitől tanulhatott, akire felnézett?

– Nagyon tetszett az olasz Rosetti határozott, de elegáns játékvezetése.

– Nem lesz rossz érzés a profi-világ után újra a szürke hétköznapokat élni?

– Ezen egyáltalán nem gondolkodtam, mert még messze van. Elsősorban a feladataimra koncentrálok, mert van bőven. Nem csak meccseket vezetek, Szabolcs és Borsod megye szakmai referense vagyok jelenleg. De vetésforgó szerint váltjuk egymást a társakkal. Így mindenki eljut az ország mindegyik pontjára. De ha egyszer vége lesz, akkor sincs félnivalóm! Hamarosan sportmenedzseri végzettségem lesz. Azt sem döntöttem még el, hogy a futballban szerzett tapasztalataimat hasznosítom, vagy visszamegyek a konyhába. A tanult szakmám ugyanis szakács. Már többen mondták, hogy nagyon jól főzök. Lehet ez is perspektíva a játékvezetői pályafutás után. Ráadásul a feleségemmel azt tervezzük, hogy Debrecenből visszatérünk a Balaton közelébe.

Közben megszületett a döntés! A szakma Solymosi Pétert választotta az év játékvezetőjének. Ezzel egy újabb rangos elismeréssel gazdagodott a gyűjteménye!