Veszprém megyei társulatok művészei vallanak a színházi világnapról

Negyven éve köszöntik üzenettel az egész világon

1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a színházi világnap. A Nemzetközi Színházi Intézet úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot.

A teátrumokban ünnepelnek, megyei társulatok művészeit kérdeztük a világnapról.

„Színésznek lenni megtiszteltetés”

- Számomra nagyon fontos, hogy nekünk, színházi dolgozóknak is van világnapunk, s talán ez abban segít, hogy a mindennapokban megálljunk egy pillanatra, és anélkül, hogy a színházi páholyban ülnénk, vagy a színpadon játszanánk, mélyebben gondoljunk a feladatunkra, küldetésünkre – nyilatkozta Szeles József, a Veszprémi Petőfi Színház művésze. „Színésznek lenni megtiszteltetés, prófécia, melynek súlyát és felelősségét nap mint nap megéljük. Ma Veszprémben ezt hatványozottan érezzük. Boldoggá tesz, hogy szülővárosomban, a Petőfi Színházban játszhatom, amelyet a közeljövőben felújítanak, átépítenek. Örülök annak, hogy ezt átélhetem, megélhetem a közönséggel együtt, s hogy nemcsak a múltban érezték úgy, hogy a színházművészet fontos a kulturális, művészeti életünkben, hanem ma is, tehát számítanak ránk, van jövőnk, fontosak vagyunk. Érezze a közönség is velünk együtt, hogy a színház örök, és együtt, 'Közösségben a közönséggel', megújulva, feltöltődve szolgálhatjuk egymást.”

Mindig új képességeket kell előkeresni

Lehetőséget nyújt a színház az új képességek felfedezésére, véli Benkő Zsuzsanna, a Kabóca Bábszínház színésznője, aki tizenöt éves korában egy barátnőjét kísért el egy amatőr színház próbájára, és azonnal beszippantotta a színház világa. – Először a társaságon éreztem, hogy mennyire érdekes emberek, majd én is felkerültem a színpadra, s onnantól kezdve mágnesként húzott magához a színjátszás – mondja Benkő Zsuzsanna, hozzátéve, a színház ma is nagy szerelem, rengeteget jelent számára ez a kreatív, sajátos világ, ugyanakkor megvannak a maga kihívásai. – Számomra mindig egy próbafolyamat eleje a nehezebb, amíg a rendezővel, a kollégákkal együtt megtaláljuk, hogy mi is az irány, amin haladni kell. A darab, amit most próbálunk, a Miú és Vau is ilyen, a rendező, Kolozsi Angéla nem engedi, hogy az ember saját sablonjait használja és ez nagyon jó dolog – vallja a színésznő, aki szerint mindig kiemelkedő fejlődési lehetőség a színházban, mikor elő kell keresni az új képességeket saját magából.

Gondolkodásra indítják a nézőket

- Nagyon szeretek beszélgetni, mely szerintem nem arról szól, hogy két ember kizárólag eszmét cserél, hanem megerősítik, továbblendítik egymást, és fantasztikus dolog ezt estéről estére négyszázötven ember előtt megcsinálni, egy olyan pingpongmeccs keretében, melyben ők is adnak és mi is adunk. Úgy vélem, a legtöbb, amit adhatunk a nézőknek, hogy gondolkodásra indítjuk őket, ehhez pedig elengedhetetlen a kommunikáció, mely az alapja mindennek – mondta el a Pannon Várszínház színésznője, Kovács Ágnes Magdolna, aki állítja, a kommunikációban rejlik a színpad szépsége. – Mindenhol más a közönség, Veszprémben már tudom, milyen hangon lehet megszólítani a nézőket. Kialakul egy közös nyelv, és nagyobb biztonságban érzem magam a saját közönségem előtt, olyan, mintha egy baráti beszélgetésre ülnék be velük. Ezért én csak annak tekintetében vagyok lámpalázas, azért izgulok, hogy a kommunikáció létrejön-e. Ma is ez érdekel a színházban a legjobban.

SIMON MCBURNEY VILÁGNAPI ÜZENETE

„Csakhogy a színház nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék. Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak. Ahogy ez mindig is volt. .... És mert a színház csakis a jelenben létezhet, ezt a katasztrofális időszemléletet is kikezdi. A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése pedig az előadó és a közönség közösségi cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy némulunk el a döbbenettől. És abban a pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt hittük, épp belőlünk fakadóan választ el bennünket, valójában nem ismer határt. Közös mindannyiunkban.”