A nagy magyar valóság táncba foglalva, a XIII. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozón

Az egyre melegedő nyári estéken a helyszinek között vándorolva emésztjük kolléganőmmel a látottakat: hol megdöbbentő, hol szórakoztató, máskor keserédes, ironikus, elgondolkodtató, sírós-nevetős alkotások vázolják fel a nézőknek a kortárs magyar táncművészet eszközeivel a kortárs magyar létet, azaz a nagy magyar valóságot. De milyen is ez a valóság? Kell-e a szembenézés? Hol tart ma a táncművészet? Van-e elég közönsége? Többek között erről beszélgettünk a Bozsik Yvett Társulat ironikus, önironikus, a szakmát, a médiát, a kritikusokat, magukat az alkotókat megkérdőjelező előadása után a fesztivál két motorjával, a kitalálókkal, Vándorfi Lászlóval, a Pannon Várszínház igazgatójával, Krámer György koreográfussal, művészeti igazgatóval, és persze a „fogyasztóval”, a nézővel.

- A fesztivál mindenképpen látkép arról, hol tart a kortárs magyar táncszínházi szakma, egy pillanatkép - kezdte Krámer György. - Azt gondolom, a fesztivál tartja a nívóját, betölti azt a szerepet, amiért létrejött 13 évvel ezelőtt, egyfajta seregszemléje ennek a színházi szeletnek, amit jobb híján nevezünk kortárs táncszínháznak. Az a törzsközönség, amely növekedő számban végigkísért minket az elmúlt 13 évben, tökéletesen működik az előadásokon, érzi és nyitott szívvel fogyasztja ezt a műfajt, amely mindig igényel egyfajta nézői munkát. A fesztivál hangulata jó, azt gondolom, művészet, színház zajlik itt.

A művészet mindig olyan, mint amilyen a világ - vallja Vándorfi László. Ha jól végzi a munkáját a művészet és ha rosszul is, csak arra reagál, ami van.

- Egy katasztrofálisan elhülyülő világban, amiben élünk, ilyen érdekes reakciók vannak, mint például ma este, ami engem mélyen megrázott, annak ellenére, hogy nagyon jókat birtam röhögni. Nem nevetni, hanem röhögni, mert rendkívül őszinte és tükröt tartó. Mindenki magára ismerhet benne: néző, kritikus, a rettenetes média. Manipulációk, elfogultságok, hazugságok tömkelege, hülyébbnél hülyébb reakciók, amelyek a művészeti termékekre születnek, és nyilvánvalóan erre való még hülyébb művészeti termékek - ez egy láncreakció, és ezzel szembe kell nézni. Nekem rendkívül rossz a közérzetem a világban, akkor viszont nagyon jó, hogy ha valami felszínre kerül, és elhangoznak igaz szavak. Azért volt ennek az estének olyan nagy sikere, mert igazat mondott. Igazat mondott Önökről, saját magáról, igazat mondott az alkotó művészről, a zsűriről, mindenkiről. És mindezt úgy, hogy még élni is maradt kedve az embernek.

De hogy mi változott leginkább az elmúlt 13 évben? Mik az irányok? Mi a tapasztalat?

Krámer György szerint az, hogy valami 13 éve van, önmagában nem érték. Az elmúlt majd másfél évtized 150-200 előadása után annak a tapasztalatnak a birtokába kerültek, hogy kiderült, ki állja az értéket, ki nem. „Miközben változik, romlik a kulturális, társadalmi környezet, vannak palik, akik értékállóak, mások pedig eltűnnek. Ez helyenként szomorú, helyenként felemelő tapasztalat.”- fogalmazott a koreográfus.

- Az élet az szitál: fennmarad az érték, az ocsú kihullik. Nagyon világosan kezd megfogalmazódni az, ami önjelöltség, ami nem elég tehetséges, és ezzel szembe kell nézni minden művészeti ágban. Hiányzik a világból az igazmondás, az őszinteség, az önirónia - itt kellene kezdeni a normális társadalom építését. Régóta gondolkodunk azon a Gyurival, miért csináljuk ezt a fesztivált, mikor egyre kevesebb pénz van, amikor csak termeljük a problémákat, esetleg még a deficitet is saját magunknak. Akkor mégis miért visszük véghez ezt évről évre? Hát azért, hogy el tudjunk jutni az igazmondáshoz bizonyos pillanatban - és ez számomra ma este fogalmazódott meg pontosan. Az egésznek, amit csinálunk, semmi más értelme nincs, mint az igazmondás- folytatta Vándorfi László.

De mit szól ehhez a közönség? Miért van az, hogy egyes előadásokon jó, ha negyed ház van? Miért nem érdekli a város több ezer egyetemistáját, középiskolását, az értelmiségi réteget? Számít-e ez egyáltalán?

- Nézze, én elfogult vagyok, és azt gondolom, ezen túl kell lépni. Nagyon sokszor szembekerültem ezzel a kérdéssel: van-e elég közönség. Azt gondolom, annak a 15 embernek van igaza, aki eljött, és annak a 400-nak nincs, aki nem jött el. Különben is: milyen szempontból van-e elég közönség? Bevétel szempontjából? Nincs. Bottal lehet az embereket kényszeríteni bármire is? Nem. Az elmúlt 13 évben születtek-e olyan produkciók, amelyeket kötelező jelleggel végig kellene hurcolni az ország emberlakta területein? Igen. Meg lehet ezt csinálni? Nem - mondta Krámer György.

Vándorfi László hozzátette: nem lehet önmagában a kortárs táncművészetre mondani, sok-e vagy kevés a közönsége. Mitől sok, vagy mitől kevés, az az őt körülvevő kulturális közegtől is függ.

S ha már a közönségnél tartunk, nem maradhat ki a vélemények sorából a néző sem. Czeglédi Ágnes szerint iszonyú nagy ajándék, hogy ezek a friss, új alkotások „házhoz jönnek” ide Veszprémbe. A fiatal hölgy, akinek a favoritja a Horváth Csaba vezette Forte társulat, úgy véli: "akulturalizálódás" figyelhető meg ma Magyarországon. Szellemi erőfeszítést kell tenni annak, aki ide eljön, ráadásul itt szembesülések vannak, amit pedig nem szokták szeretni az emberek - mondta.