Láthatatlanok és nem is léteznek

Ugyanez igaz a víziboglárkákra, meg aztán a csenkeszekre, ahol a Magyarország védett növényei című alapmű azt írja például a pannon deres csenkeszről, hogy „a növény felismerése, illetve elkülönítése szakember számára is nehéz, sőt bizonytalan". A bizonytalanságot fokozandó pedig leírták még közülük újonnan a Vojtkó és a tecei csenkeszt. És akkor még nem szóltam a berkenyékről, amelyek változatosságától vérszemet kapó botanikusok minden évben megtalálnak egy-két új kisfajt. Némelyikből két fa létezik összesen. Ideje volna már kiszámolni egy matematikusnak, hogy ha három szülőfaj kereszteződik többször, és utóduk hajlamos még visszakereszteződni az alapfajjal, akkor a fennálló lehetőségek az új kisfaj megszületésére, figyelembe véve a levelek karéjában és a termések formájába és színében jelentkező és még kimutatható árnyalatnyi eltéréseket, hány új berkenyefaj állhat elő, osztva az elhunyt és aktuálisan potenciálisan működő botanikusok számával?

Másokat viszont szigorúan törölnek a magyar flórából, mint a tölcséres laposkorpafüvet, amelyet én személy szerint azért sajnálok, mert igen jó fényképeket készítettem erről a nem létező növényről, és teljesen beleéltem magam, hogy látom az ő karomszerűen begörbülő háti leveleit. Mindez történik a zempléni Csaponta-forrás fölött, ahol korpafűügyben szakkiállítás és vásár található az út mellett, egy kisavanyodó nyíres folton. Lejjebb, a rézsűoldalban egy tő hegyi páfrány és akkora szőrmohafoltok, mint egy hortobágyi számadó juhász bundája.

A másik csapásirány a megláthatatlan dolgok megkeresése, amelybe beletartozik a kígyónyelvfélék egész pereputtya. Tulajdonképpen apró páfrányokról van szó, ahol a sporofillum (spóratartó) és trofofillum (mondjuk, levélzet) külön-külön létezik, mint egy levél két karéja. A mellékelt képen a kimondottan helyes páfrányka valójában teljesen megláthatatlan, és megtalálása elsősorban valami Star Warsban létezhető botanikai erő segítségével történik meg, amire mindjárt hozok is néhány példát. Addig azonban el kell még mondani, hogy a páfrányfélék szakkönyvi felsorolása elsősorban feketekőszénbeli lenyomatok fényképével indul a karbontól, és ahogy megyünk felfelé a kihalt rendeken keresztül (Cladoxy-lales, Archaeopteridales), át a tízmillió éveken, egyszer csak megtaláljuk a szóban forgó kígyónyelvféléket. Majd lépkedünk tovább a Marattiák felé, amelyek a trópusokon jelenleg is kimondottan gyakori aljnövényzetnek számítanak hatalmas, mintegy csipkés lapulevélként kinéző formájukkal, együtt a páfrányfákkal és a nagyon csinos Drynaria fán lakó fajokkal, amelyeknek vannak lavór alakú humuszgyűjtő levelei, ezek révén a növény ülteti cserépbe önmagát a fán, és valódi, fotoszintetizáló levelekkel is rendelkezik mindemellett. Nem mellesleg pedig a száraz évszakban úgy néz ki, mint egy hatalmas, fán lakó sündisznó.

A mi mérsékelt övi ősi felépítésű holdrutáink azonban egészen apró jószágok, és megtalálásuk öröme tényleg ünneppé avatja azt a napot, mint amikor például Gábor hívott a Dunántúlra, mert a nyirádi Kis-Bakonynál talált pár szál kis holdrutát, sziklás, fűvel gyengén benőtt meredek domboldalon. Ilyen hírre nyilván az ember szabadságot vesz ki és autózik 300 kilométert. Egy év múlva viszont én leltem egy pár tövet a bükki Bél-kő szigorú sziklaútján, ugyancsak sziklás-füves részen, ami szintén erősíti a Star Wars-feelinget. Egyszer csak valami sugallat hatására elkezdtem nézni egy kecskefűz mögötti sziklaoldalt, majd egyre koncentráltabban és magamba merülve felfedeztem a fű között néhány apró kis levélkét, ami a kis holdruta volt. A dicső zenéhez az alapritmust a szikla egészén fellelhető tátrai hölgymál koszorú adta, amely hölgymál kies lakóhelye folytán ismerhető fel leginkább.

A sokcimpájú holdruta még ehhez képest is sokkal ritkább. A már említett zempléni Csaponta-forrásnál eltűnt bükkszentkereszti populációját az Áfonyás nevű területen szintén nem találni, bükki populációja egy bánkúti sípályán, - jó társaságban - kapcsos korpafüvek mellett fordul elő legalább két tucat példánnyal per év, ami a sípályákat (amelyeket egyébként a természetvédelem egyik mumusaként kezelnek) egész más szemszögből is láttatni engedi. Ugyanitt megjegyzendő, hogy a bükki sziklai bükkösbe vágott dózerutak oldala is kimondottan nagy fajgazdagsággal rendelkezik, mintegy fokuszálva a védett növényekre, amit persze az erdészetnek nem kell megtudnia, mert a végén addig fogja védeni az ottani növényeket az ő kissé bumfordi módszereivel, úgymint nagy furnértáblák állítása jól karbantartott tanösvények mentén, reggelizőasztalokkal, míg minden védendő eltűnik.

Harmadik társuk a virginiai holdruta, ami Kiskunhalas mellett, egy teljesen jellegtelen, kissé gyomos akácerdőben éldegél, aminél rusnyább helyet talán csak egy telepített nyárasban találhatott volna magának. Hogy miért pont ott, arról a fáma azt mondja, ide Amerikából hozatták az első akácfákat, és a gyökerük földlabdájában lopódzhatott be a holdruta hazánkba, míg mások őshonosnak tekintik és mélyen hallgatnak arról, hogy a csapadékos és hűvös helyeket kedvelő páfrány miért egy alföldi, pókhálós akácosban vert tanyát.

Egyébként ugyanez a gyanú áll fenn a Haller-dercevirág esetében, ami viszont szlovák fenyőcsemetékkel jött az Aggteleki-karszt egy nagyon kieső töbrébe, mert amúgy sehol máshol még nyoma sincs, ellenben a Szádelői-völgyben már igen.

Negyedik társuk maga a névadó, a kígyónyelv páfrány, ami sokkal több helyen előfordul, mint fent említett fajtársai, ellenben kevés helyen hoz sporofillumot. Én a legszebb példányokat Szigetszentmiklóson, egy kiszáradt vizesárokban láttam, de kozmopolitaként meszes tengerparti nádasokban is fellelhető, mint a sziksófű a Balti-tenger partjainál, amiről én azt hittem, hogy kimondottan a Hortobágy növénye, de kiderült róla, hogy áruló, és csak a sziket szereti mindössze, amúgy kozmopolita.

A kígyónyelv kitűnik még azzal is, hogy a létező állat- és növényvilágban neki van a legtöbb kromoszómája, szám szerint 421. Hogy milyen információkat tárol ebben egy ősi páfrányfaj, az maga a rejtély, tekintettel arra, hogy az embernek is csak 42 van, és ehhez képest tudunk biciklizni, meg verset írni, egyesek pedig még értik a relativitás elméletét és a modern komolyzenét is. Persze ez egy teljesen tudománytalan megjegyzés volt, de belegondolni is rettentő, hogy évmilliók, formák és színek kódolódnak négy bázispárban, amelyből láthatatlan szálon felépül az élet és töretlenül megy előre a páfrányerdőktől a mai napig, és az itt-ott túlélők - ősi páfrányok, gingkók, zsurlók és cikászok, araukária fenyők -, az élő kövületek emlékeztetnek arra az irdatlan útra, amit megtett az élet - és ezeket meg lehet nézni akár közparkokban is, ahol mainapság a fűre lépni már tilos, és szerencsére ezt nem kell elmagyarázni a dinoszauruszoknak, akik viszont szintén nem haltak ki, csak átalakultak verébbé, grillcsirkévé meg lábatlan gyíkká.