A színész szava a magányosság

A színész azt mondta, ha van bennem emberség, akkor nem írok róla. Nem forszírozom a pályafutásában bekövetkezett változásokat, békén hagyom.

Kezet adtam rá. Emberségből. Meg azért is, mert ismerem, hogy aki ezt a mesterséget űzi, az kiszolgáltatott. A színészek nem bízhatnak már senkiben, néha még önmagukban sem. Örök bizonytalanságban élnek. Nem tudják, ha mondanak valamit a nyilvánosságnak, a nézőnek, az úgy jut-e el a címzetthez, hogy azon nem csorbít a média.

A színész szava számomra még mindig szent. Függetlenül attól, hogy mennyire lejáratták már az ő szavukat is a kollégáik, a bulvársajtóból, pletykamagazinokból orrvérzésig folyó, lufiként felfújt "sztárszínészek".

Az elmúlt tizenhat évben a munkám miatt az ország vezetőnek tartott színművészei közül rengeteggel beszélhettem. Érezhettem, mennyit ér a szavuk, mekkora súlya van a mondataiknak, milyen az, ha lecsupaszítják a lelküket. Láttam próbán és öltözőben hisztizni, toporzékolni, káromkodni színésznőt, interjú közben előttem verte az asztalt kivörösödött fejjel a Kossuth-díjas legenda, egy kérdésem után ordított indulatában a híres, de kiszámíthatatlan komédiás, sírt mellettem élő showműsorban a kedvelt előadó, kért már meg ismert művész, hogy jutalékért segítsem fellépési lehetőséghez, hogy tudja a számláit fizetni. Vittem kocsimban elázott színészt, pityergő színésznőt, nem adtam ki pénzért, címlapsztoriért féltett titkaikat. Láthattam könnyeiket, neve- téseiket, dühüket, tehetetlenségüket. Hallgathattam okfejtéseiket, bölcsnek ható gondolataikat. Érezhettem nagyképűségüket, leplezett hiúságukat, gátlásosságukat, félelmeiket és sérülékenységüket. Ez is a színházhoz tartozik. A gátlástalan világ panaszához. Szellemekhez, szerepekhez. Ahol nem hiteles a lélek nélküli gondolat. Nem beszélek soha erről, nem tartom ezt kiváltságnak. Nem is vagyok erre büszke. Azért sem, mert például azzal is tisztában vagyok, nem mindenki szereti a színészeket. Ám tudom, hogy mindezt velük együtt kellett átélnem. Azért, hogy tudjam, mennyit is ér a színész szava.

A színész szava szerintem annyit ér a magánéletben is, mint a színpadon. És így lehet eldönteni, hogy hiszünk-e nekik vagy sem. A színész szava nem más, mint a bennünk rejlő kirekesztett magányosság... A színész szava talán mindannyiunk újjászületésének reménye.

Kezet adtam rá. Emberségből. Meg azért is, mert ismerem, hogy aki ezt a mesterséget űzi, az kiszolgáltatott. A színészek nem bízhatnak már senkiben, néha még önmagukban sem. Örök bizonytalanságban élnek. Nem tudják, ha mondanak valamit a nyilvánosságnak, a nézőnek, az úgy jut-e el a címzetthez, hogy azon nem csorbít a média.

A színész szava számomra még mindig szent. Függetlenül attól, hogy mennyire lejáratták már az ő szavukat is a kollégáik, a bulvársajtóból, pletykamagazinokból orrvérzésig folyó, lufiként felfújt "sztárszínészek".

Az elmúlt tizenhat évben a munkám miatt az ország vezetőnek tartott színművészei közül rengeteggel beszélhettem. Érezhettem, mennyit ér a szavuk, mekkora súlya van a mondataiknak, milyen az, ha lecsupaszítják a lelküket. Láttam próbán és öltözőben hisztizni, toporzékolni, káromkodni színésznőt, interjú közben előttem verte az asztalt kivörösödött fejjel a Kossuth-díjas legenda, egy kérdésem után ordított indulatában a híres, de kiszámíthatatlan komédiás, sírt mellettem élő showműsorban a kedvelt előadó, kért már meg ismert művész, hogy jutalékért segítsem fellépési lehetőséghez, hogy tudja a számláit fizetni. Vittem kocsimban elázott színészt, pityergő színésznőt, nem adtam ki pénzért, címlapsztoriért féltett titkaikat. Láthattam könnyeiket, neve- téseiket, dühüket, tehetetlenségüket. Hallgathattam okfejtéseiket, bölcsnek ható gondolataikat. Érezhettem nagyképűségüket, leplezett hiúságukat, gátlásosságukat, félelmeiket és sérülékenységüket. Ez is a színházhoz tartozik. A gátlástalan világ panaszához. Szellemekhez, szerepekhez. Ahol nem hiteles a lélek nélküli gondolat. Nem beszélek soha erről, nem tartom ezt kiváltságnak. Nem is vagyok erre büszke. Azért sem, mert például azzal is tisztában vagyok, nem mindenki szereti a színészeket. Ám tudom, hogy mindezt velük együtt kellett átélnem. Azért, hogy tudjam, mennyit is ér a színész szava.

A színész szava szerintem annyit ér a magánéletben is, mint a színpadon. És így lehet eldönteni, hogy hiszünk-e nekik vagy sem. A színész szava nem más, mint a bennünk rejlő kirekesztett magányosság... A színész szava talán mindannyiunk újjászületésének reménye.

A színész szava számomra még mindig szent. Függetlenül attól, hogy mennyire lejáratták már az ő szavukat is a kollégáik, a bulvársajtóból, pletykamagazinokból orrvérzésig folyó, lufiként felfújt "sztárszínészek".

Az elmúlt tizenhat évben a munkám miatt az ország vezetőnek tartott színművészei közül rengeteggel beszélhettem. Érezhettem, mennyit ér a szavuk, mekkora súlya van a mondataiknak, milyen az, ha lecsupaszítják a lelküket. Láttam próbán és öltözőben hisztizni, toporzékolni, káromkodni színésznőt, interjú közben előttem verte az asztalt kivörösödött fejjel a Kossuth-díjas legenda, egy kérdésem után ordított indulatában a híres, de kiszámíthatatlan komédiás, sírt mellettem élő showműsorban a kedvelt előadó, kért már meg ismert művész, hogy jutalékért segítsem fellépési lehetőséghez, hogy tudja a számláit fizetni. Vittem kocsimban elázott színészt, pityergő színésznőt, nem adtam ki pénzért, címlapsztoriért féltett titkaikat. Láthattam könnyeiket, neve- téseiket, dühüket, tehetetlenségüket. Hallgathattam okfejtéseiket, bölcsnek ható gondolataikat. Érezhettem nagyképűségüket, leplezett hiúságukat, gátlásosságukat, félelmeiket és sérülékenységüket. Ez is a színházhoz tartozik. A gátlástalan világ panaszához. Szellemekhez, szerepekhez. Ahol nem hiteles a lélek nélküli gondolat. Nem beszélek soha erről, nem tartom ezt kiváltságnak. Nem is vagyok erre büszke. Azért sem, mert például azzal is tisztában vagyok, nem mindenki szereti a színészeket. Ám tudom, hogy mindezt velük együtt kellett átélnem. Azért, hogy tudjam, mennyit is ér a színész szava.

A színész szava szerintem annyit ér a magánéletben is, mint a színpadon. És így lehet eldönteni, hogy hiszünk-e nekik vagy sem. A színész szava nem más, mint a bennünk rejlő kirekesztett magányosság... A színész szava talán mindannyiunk újjászületésének reménye.

Az elmúlt tizenhat évben a munkám miatt az ország vezetőnek tartott színművészei közül rengeteggel beszélhettem. Érezhettem, mennyit ér a szavuk, mekkora súlya van a mondataiknak, milyen az, ha lecsupaszítják a lelküket. Láttam próbán és öltözőben hisztizni, toporzékolni, káromkodni színésznőt, interjú közben előttem verte az asztalt kivörösödött fejjel a Kossuth-díjas legenda, egy kérdésem után ordított indulatában a híres, de kiszámíthatatlan komédiás, sírt mellettem élő showműsorban a kedvelt előadó, kért már meg ismert művész, hogy jutalékért segítsem fellépési lehetőséghez, hogy tudja a számláit fizetni. Vittem kocsimban elázott színészt, pityergő színésznőt, nem adtam ki pénzért, címlapsztoriért féltett titkaikat. Láthattam könnyeiket, neve- téseiket, dühüket, tehetetlenségüket. Hallgathattam okfejtéseiket, bölcsnek ható gondolataikat. Érezhettem nagyképűségüket, leplezett hiúságukat, gátlásosságukat, félelmeiket és sérülékenységüket. Ez is a színházhoz tartozik. A gátlástalan világ panaszához. Szellemekhez, szerepekhez. Ahol nem hiteles a lélek nélküli gondolat. Nem beszélek soha erről, nem tartom ezt kiváltságnak. Nem is vagyok erre büszke. Azért sem, mert például azzal is tisztában vagyok, nem mindenki szereti a színészeket. Ám tudom, hogy mindezt velük együtt kellett átélnem. Azért, hogy tudjam, mennyit is ér a színész szava.

A színész szava szerintem annyit ér a magánéletben is, mint a színpadon. És így lehet eldönteni, hogy hiszünk-e nekik vagy sem. A színész szava nem más, mint a bennünk rejlő kirekesztett magányosság... A színész szava talán mindannyiunk újjászületésének reménye.

A színész szava szerintem annyit ér a magánéletben is, mint a színpadon. És így lehet eldönteni, hogy hiszünk-e nekik vagy sem. A színész szava nem más, mint a bennünk rejlő kirekesztett magányosság... A színész szava talán mindannyiunk újjászületésének reménye.