A Hópárduc talpra áll: dokumentumfilm készült Erőss Zsoltról

Mondják, amíg valaki egyedül van, és úgy indul el a hegyre, nagyobb teljesítményre képes. Míg ha már van felelősség - feleség, gyermek iránt, akkor a hegyen a félsz is társául szegődik. És könnyebben hibázik...

- Én nem érzem, hogy nagy különbség lenne a két állapot között. A hegymászás nem jelent extrém kockázatot. Sok ember pusztán azzal, hogy autóval közlekedik, sokkal több kockázatot vállal. De lehet, hogy azok is, akik otthon, a fotelban ülve bámulják a tévét - mondja Erőss Zsolt laptársunknak, a Vas Népének, majd azon tűnődik, vajon miért alakult úgy, hogy nálunk az aktivitás jelenti a kockázatot, míg a passzivitás egyenlő a biztonsággal.

- Igen, ha úgy vesszük, nehéz döntés volt - vágja rá, amikor a 2010 januárjában történt baleset következményéről, az amputációról kérdezzük. Persze rögtön hozzáteszi: abból a szempontból nem volt nehéz, hogy végül is nem egyenrangú helyzetek közül kellett választania, inkább arra kellett gyúrnia , hogy el tudja fogadni a jó döntést a rosszabbal szemben.

- Volt egy konzílium, ahol jó orvosok, jó szakértők mondták el, mire számíthatok. Én viszont tudtam, hogy nekem nem elég az, hogy megmarad a lábam, de azzal csak a közértig tudok elsétálni. Így számomra az amputáció volt a jó döntés.

Erről szól az a dokumentumfilm is, ami az amputációtól, a rehabilitációtól az újabb nyolcezres hegyig vezető utat mutatja be, és aminek szombathelyi díszbemutatója után tapssal fogadta a közönség Erőss Zsoltot. A Hópárduccal dr. Vig Károly (hegymászó, egykori Erőss Zsolt-tanítvány) beszélgetett. Sok minden szóba kerül, így az is, vajon miért nem hallunk magyar hegymászósikerekről.

- Nem tudjuk magunkat menedzselni. Gyakran hazajárok Erdélybe, ahol egy-egy expedíció után mesélek az élményeimről. Akármelyik erdélyi városban ülök a színpadon, a hátam mögött mindig ott van az Erdélyi Kárpát Egyesület molinója. Most, itt Szombathelyen viszont hiányzik mögülünk a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség zászlaja...

- Egyedül jobb mászni - válaszolja egy kérdésre, és el is magyarázza, mire gondol. Egy gyengébb mászótárs ugyanis növeli a kockázatot. És hogy milyen ott fenn, a hegyekben? Hát, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi, a flaszterlakók képzeljük.

- A végtelen csend sincs, sőt: az éjszakák néha olyanok, mintha kőbányában lennénk.

Ami pedig az összezártságot, az azzal óhatatlanul együtt járó súrlódásokat illeti, nos, arra is van megoldás. A konfliktusokat szőnyeg (vagy a mindent elfedő hó) alá kell söpörni, hiszen odafönn nem lehet ilyesmire fecsérelni a fizikai és a mentális erőt.

A teljes cikket itt olvashatja