Fák és emberek a libikókán

Ebbéli hitünk akkor sem inog meg, amikor például a Kőszegi-hegységben ki kellett vágni vagy száz hektár lucfenyőt, amit a szú tönkrerágott. Mondani sem kell, hogy elsősorban amiatt, hogy a fák élőhelye messze az ökológiai optimumon kívül esett, így a forró nyarakon csak tengődő egyedek sokkal fogékonyabbak voltak minden károsító hatással szemben. Igazából az élővilágon belül nagyon finom és labilis rendszerek működnek. A mai barát, a szimbionta gomba holnapra ellenséggé, parazitává válhat, ha az anyaszervezet legyengül.

Másik nagy dilemma a már hungarikumnak számító akácerdőink, ugyanis a nálunk található akácosok mennyisége több mint egész Európáé összesen.

Szeretjük, persze, az akácot, különösen virágzáskor, meg persze az akácmézet is, valamiért azonban a magyar talajmikrobák a mai napig nem tudtak megbarátkozni ezzel az észak-amerikai jövevénnyel, és nem hajlandóak lebontani az akácavart. Igazából aljnövényzetként is a csalán és a vadkender érzi jól magát benne, szemben egy tölgyerdő körülbelül kétszáz növényfajával, számos madarával, rovarával, gombáival, emlőseivel és nem utolsósorban szépségével.

Bár ezek az erdők is csak természetközelinek mondhatók, ugyanis Magyarországon talán csak a nagyon hozzáférhetetlen szurdokvölgyekben fordulhatnak elő olyan erdők – általában bükkösök–, amelyeket még egyszer sem termeltek le az elmúlt évszázadokban. Istenigazából a mai kedves kisvasutak sem turisztikai célokat szolgáltak egykoron, hanem a főbb völgyek mentén igyekeztek behatolni a távolabbi erdőrészletekhez, hogy a kitermelés volumene és gazdaságossága nőjön. E cikknek nem témája továbbá, hogy ostorozza az elmúlt ötven év szocialista tervgazdálkodáson alapuló erdőirtásait mindamellett, hogy az erdei falvak asszonyai általában csemeteültetéssel és -gondozással foglalatoskodtak tavasztól őszig.

A helyzet sajnos azóta sem javult annyira, mint azt remélni lehetett volna. A nemzeti parkok területén az erdészet és a természetvédelem mintha sokszor nem is ugyanazon a pályán játszana, vagy még inkább mintha két erőtlen szervezet próbálna valahogy fennmaradni szűkös anyagi eszközökkel, kevés szakemberrel, egymás melletti elbeszéléssel. Máskülönben mi magyarázná a soha többet nem újuló sziklai bükkösök leirtását, ráadásul a fákat lehetőleg a legnagyobb sárban igyekeznek kivonszolni a területről, úgyhogy a tisztások és turistautak közben valami csatatérrel kevert dagonyává válnak. Arról nem is szólva, hogy ezeken a mesterségesen leirtott folyosókon özönnövények tömkelegét hurcolják be. Így fordulhat elő, hogy nyolcszáz méter magasságban a hegyi bükkösök szélein lassan, de biztosan kezd megjelenni a parlagfű.

Természetesen az általános romláshoz a klímaváltozás is hozzáteszi a magáét. Szakemberek szerint Magyarországról először az extrazonális, Belső-Somogyban lévő homoki bükkösök fognak eltűnni, mivel ezek élnek a bükkösökre nem jellemző, alacsony tengerszint feletti magasságon. Pedig kár értük, mivel védett virágokban kifejezetten gazdag, bennszülött, egyedi erdőtípusról van szó. Az erdészek már most törik a fejüket, hogy mi lesz majd ezen erdők helyén, miután a fák kiszáradtak. Szerintem valami áthatolhatatlan gyanús bozót, tele értéktelen jövevényekkel, úgymint az Amerikából behozott és szerencsétlenül szabadjára engedett zöld juhar és a kínai származású bálványfa, ami véleményem szerint egyedül a józsefvárosi lichthófba való mint növényzet.

De visszatérve eredeti gondolatunkra, a természet egészen pontosan tudja, mit akar. Szerintem senki sem mérte még, de egy hegyoldalon a beeső nap szögállása, a talaj típusa és a tengerszint feletti magasság szinte mértani pontossággal és mindenhová érvényesen megszabja az uralkodó erdőtársulások helyét, olyannyira, hogy a molyhos tölgyesek, a hársas-kőrises sziklaerdők, karsztbükkösök és szurdokerdők szinte stafétaszerűen adják át egymásnak a terepet, ahol az élőhely az egyik vagy a másik társulás számára egy picit kedvezőbbé válik. Ehhez képest az ember gyakorlatilag egy fával telepít mindenhová, ha kell ha nem. Ilyen módon sikerült majdnem tönkretenni a Kis-Szénáson a világon csak ott létező pilisi len élőhelyét feketefenyő ültetésével, mivel feltehetően idegesítette az erdészeket a dolomitkopárok látványa. Egy hasonlattal summázva az elmondottakat: az emberek természetbéli működése valami olyasmire emlékeztet engem, mint amikor a kisgyerek meglát a karácsonyfán egy klassz szaloncukrot és felágaskodva elkezdi húzni az édességet maga felé, mire rádől az egész karácsonyfa. Nem tudjuk, hogy annak a zsinórnak a végén, amit meghúzunk, mi van. Jobb esetben semmi különös, rosszabb esetben egy összedőlt Magas-Tátra több ezer hektár kidőlt fenyővel.