Lala mindig mosolyt varázsol a beteg gyermekek arcára

A lényéből fakadó tisztaság, az önzetlen segítőkészség és bohóc múltja minden kétséget kizárva predesztinálta az immáron húsz esztendeje tartó bohócdoktori hivatására. Vajon volt-e egy konkrét történés, ami a bohócdoktori pályán felé terelte?

– Aktív bohóc koromban, amikor már országosan is ismert voltam, – köszönhetően egyrészt egy televíziós gyermekműsornak –, kaptam egy felkérést Svájcból, hogy szerződjek el egy cirkuszhoz kilenc hónapra. Fontos volt a szakmai előmenetel, az, hogy egy igazi cirkuszban dolgozhassak, így igent mondtam.

Később, a svájci munka után már Magyarországon tartózkodtam, amikor megkerestek azzal, hogy vállalnám-e, hogy elmegyek egy mozgássérültek és értelmi fogyatékosok intézetébe megnevettetni az ott élő gyerekeket. Még nem tudtam, hogy akkor és ott valójában mit vállalok. Emlékszem, úgy belelendültem, hogy teljesem megfeledkeztem arról, kiknek is adom elő a műsoromat. Egy mutatvány alkalmával kihívtam egy segítőt a nézőtéren ülő gyermekek közül. Egy kisfiú úgy kúszott felém a színpadra, hogy tolta magát a kezével. Megszólítottam, hogy: „Gyere, álljál már fel, mert soha nem érünk a végére, még itt éjszakázunk, ha nem vigyázunk.” A közönségen végigfutott egy halk kuncogás, mire a kisfiú így felelt: „Lala, mennék én, ha lenne lábam, de nincs.” Az a pillanat, amit akkor átéltem, örökre belém égett.

Lelkileg abban a másodpercben szörnyen éreztem magam, még jó, hogy nem folyt le az arcomról a smink. Ambivalens pillanat volt, hiszen mindeközben a színházterem nézőterén mindenki nevetett. Hiszen úgy érezte a publikum, hogy a bohóc poénkodik és ez helyénvaló. Később évek múlva ért a felismerés, hogy tulajdonképpen a bohócdoktorság lényege az, hogy a komoly dolgokból viccet csinál. Mutat egy fityiszt a betegségre, kikarikírozza azt, ami feszültséget okoz azért, hogy oldja. A bohócdoktor olyanná válik, mint a középkorban a zanni, aki a királyi udvarban az udvari bolond szerepét töltötte be. Ő volt az, akit a megoldhatatlannak tűnő probléma során azonnal hívattak, hogy oldja a feszültséget – mondta Lala, aki a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány művészeti vezetőjeként mindig azt tanácsolja a leendő bohócdoktoroknak, hogy egyáltalán ne féljenek attól, hogy egy betegséget félvállról vesznek.

Számukra az a feladat, hogy kívülről szemlélve, oldják a gyermekekben a betegségükkel kapcsolatos szorongást azért, hogy lélekben felerősödve jobban tudjanak harcolni a gyógyulásért, vagy – súlyos onkológiai területen – az életben maradásért. Lala húsz esztendővel ezelőtt döntött úgy, hogy a klasszikus bohóckarrierjének búcsút int, és egy osztrák alapítványnál megkezdte bohócdoktori feladatait. Pár évre rá már a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítványnál mint főbohócdoktor tanította a kollégáit.

Hivatástudata azóta is töretlen, ars poétikájáról így vallott: „Azt akarom elérni, hogy rám ne úgy emlékezzen a beteg, hogy kapott tőlem egy lufit, egy piros orrot, hanem, hogy mondtam neki két olyan mondatot legalább, ami a lelkéhez ért és segítette ezáltal a felépülését. Amikor én ezt a hatást el tudom érni, akkor van értelme a vizitnek” – mondja. Miként zajlik egy bohócdoktorivizit? – Természetesen sok ötlet van a tarsolyunkban, de mindig az adott helyzetnek megfelelően variálunk, hiszen improvizálnunk kell. Gyorsan kell reagálnunk, mindig a körülmények és a helyzet, a gyermek állapota az, ami meghatározza, miként is gyógyítsuk a lelkét – jegyezte meg.

Megtudtam továbbá, hogy ma már az orvostársadalom is elismeri a bohócdoktoroknak a gyógyulás folyamatában betöltött nélkülözhetetlen szerepét. Az elején még a legtöbb orvos a szkeptikusok táborát erősítette.

Úgy vélekedtek, hogy elég cirkusz van az egészségügyben nap, mint nap nélkülük is, nem szeretnének még bohócokat is a kórházba. Azonban a kezdeti ellenállás gyorsan megváltozott, mára az intenzív osztályra ugyancsak kérik a jelenlétüket – mondta a bohócdoktor, akit a hite erősít meg mindennap abban, hogy érdemes ezt csinálni és folytatni.

– Mélyen vallásos ember vagyok. Ezt a munkát hit nélkül nem tudnám csinálni. Akinek van hite, az erőt kap mindenhez. Egy szép evangélium azt mondja, hogy egytől egyig minden ember kapott talentumot az élethez. A talentumot, pedig, amit kapott, azt nem kell elásni és őrizgetni élete végéig, hanem inkább folyamatosan gyűjtögetni, gyarapítani kell. Hiszem, hogy majd egyszer a másvilágon megkérdezik tőlem, hogy abból a két talentumból, amit kaptál mennyit hoztál vissza? Szeretnék akkor majd úgy felelni, hogy azt tudjam mondani, százat. Ez az én életfilozófiám.