Liftek és villámok érdeklik legjobban Ajka egyik legkülönlegesebb fiatalját

– Milyen lesz felnőttként? Ezt kérdeztem, amikor a fiamról hároméves korában kiderült, hogy autista – idézi emlékeit Krisztina, Spéth Nataniel édesanyja, mellette ül Nati, ahogy fiát nevezi, aki nagy szeretettel simogatja mentett macskáját. Azt is mondták a fiúról akkor, hogy képes lesz majd önálló életre, de nagyon naiv marad, és nem lesz baj, ha valaki a szemét rajta tartja.

Az anya a hírre nem omlott össze, egy hét alatt elolvasta a szakirodalmat, és úgy döntött, ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihozni. Elmondja, Nataniel egyébként időre, császárral született, és hároméves koráig nem szólalt meg, de akkor hirtelen összefüggő mondatokban kezdett beszélni. Óvodába négy órát járt, majd általános iskolában magántanuló lett, folyamatosan vizsgázott, mindig kitűnőre, így került át a Bródy gimnáziumba, szintén magántanulóként. Krisztina felidézi, minden tanár egyből megtalálta gyermekével a hangot, a hozzáállásuk rendkívüli volt, már néhány nap után odajöttek, bármiben tudnak segíteni, szóljanak.

Paksi Zoltán, a fiú osztályfőnöke a jelenlegi iskolában is meglátogatta Natit. A fiú a gimnáziumban folyamatosan vizsgázott, elsőben akadt egy-két négyese, majd végig kitűnőre végzett, aztán 11.-ben százszázalékos előre hozott érettségit tett le informatikából, majd végzős­ként a többi tárgyból is kitűnőre érettségizett.

– Nagyon jó tanárai voltak, de rengeteget segítettem a fiamnak, jegyzeteltem, lefordítottam az ő nyelvére az anyagot, ha kellett, szemléltettem is, de mindent egyedül tanult meg. Hatalmas boldogság volt a sikeres vizsga! – mondja csillogó szemmel az anya, majd azonnal hozzáfűzi, férje és a nagymama nélkül, aki szintén velük lakik, nem ment volna. Szobafestő párja ugyanis éjjel-nappal dolgozik, hogy előteremtse az anyagiakat mindehhez, a nagymama pedig itthon van a fiúval, amikor Krisztina boltba megy, intézi ügyeiket, vagy a gimnáziumi büfében, néhány órában dolgozik.

– Most is nagyon ragaszkodom a Bródyhoz, a barátaimhoz, akikkel cukrászdába szoktunk menni – veszi át a szót a fiú, aki nagyon szeret vihart nézni, így – ahogy fogalmaz – sokszor vannak viharos találkozóik. Nati a nyarat a kirándulással és viharnézéssel töltötte.

– Szeretem nézni a dörgést, villámlást, felhőszakadást, és ha nem pusztít, azt nagyon bírom bentről, a lakásból nézni, amikor a viharos széltől keresztben, sávokban szakad az eső. Az olyan, mintha hófúvás lenne – beszél szenvedéllyel egyik passziójáról. Azt nem tudja megmondani, hogy miért, de nagyon szereti nézni a viharokat, kedvence a peremfelhő-zivatar, ami olyan, mint egy nagy tölcsérfelhő, és alatta zöldes esősáv húzódik. Aztán vannak kóbor villámok is, azokat is nagyon szépnek tartja.

– Több viharos könyvet már kívülről ismer, és interneten is ezt keresi – jegyzi meg az anya. – Hogy mióta kedvelem a viharokat? – kérdi Nati, majd válaszol is, 2009. július 18., a szülinapja óta, amikor betörte a vihar az ablakot. Csodás volt, ahogy forgott a szupercella. Megijedt, de egyben lenyűgözte a látvány.

Aztán kiderül, a fiúnak másik passziója is van: a liftek, amelyeknek szívesen fényképezi az ajtaját. Ez azóta érdekli, amikor óvodásan bekerült a kórházba, és ott a liftben látta, ahogy ,,mennek az emeletek”. Ezért a család évekig járta az országot, ahova tudtak, bementek, és lifteket fényképeztek, amikről ezer képük van legalább. Mindig kompromisszumot kötött a család, mert a szülők kívánságára megnéztek egy múzeumot is, amiről előre alaposan tájékozódtak. Aztán Nati jutalmául mentek lakótelepekre.

A fiú kedvence itthon a közlekedési múzeum, főként a vonatok, buszok, tankok látványa miatt. A firenzei Uffizi Képtár is lenyűgözte, főleg Botticelli képei. Az idegenvezető is elcsodálkozott, amikor Nati megjegyezte, szépek, kidolgozottak a képek, de az emberek lábai nem ilyenek. Az idegenvezető mondta, a festőnek ez volt a gyengéje, és ezt kevesen veszik észre.

– A fiam részleteket is lát, meghall az egészből, ettől ennyire precíz – beszél fiáról Krisztina. Úgy mondja, Nati kiszúr minden anomáliát, ugyanakkor nem kitartó, sokszor váltogatja a passzióit, kivétel a vihar meg a lift. Meg aztán nagyon szívesen és jól rajzol, térben is, mindezt autodidakta módon tanulta meg, második lett a városi rajzversenyen nyolcadikos korában.

A fiú meteorológus szeretne lenni, így majd egyetemre kíván menni, de most két évig egy ajkai speciális középiskolába jár, és varrást tanul. A cél az önállósodás, mert ott egyedül, édesanyja és a család nélkül van, mindent magának kell elvégeznie, míg a gimiben az anya rakta össze a holmikat, most ez másképpen történik. Másrészt cél a fejlesztés is, mert reményeik szerint két-három év után a fiú fejlődik annyit, hogy egyetemre járjon, oda ugyanis már nem tudják elkísérni.

– Egy napon már nem lehetünk mellette, így a fiamnak majd önállóan kell élnie, ezt meg kell tanulnia, ha nem akar otthonban élni – érvel az édesanya.

Nati ma is rendszeresen találkozik gimis társaival, szokása szerint karonfogva sétál velük.

– Szerelem nincs, de annyira ragaszkodom a Bródyhoz, a barátaimmal, a tanárokkal együtt; ha az megszűnne, összeomlana az egész. Hívő vagyok, gyakran járok templomba, hiszek az Úrban, hálás vagyok, hogy ilyen iskolát, barátokat, tanárokat adott. Vannak barátaim országszerte is, akikkel a közösségi oldalon tartom a kapcsolatot – árulja el Nataniel.

A kérdésre, hogyan szeretne élni tíz év múlva, úgy válaszol, meteorológusként, és építene a Bródy udvarán egy házat, amelyen a kapcsolt gerébtokos ablakot kinyitná, és az iskolát látná.

– Amikor nemrég meghalt egy tanár, sorba jöttek hozzám vigasztalóra a többiek, megöleltem őket, és mondtam nekik, majd a mennyországban látni fogjuk. Minden zivatar után van napsütés – utal érzéseire Nataniel. A fiú nagy szeretettel beszél két, mentett cicájáról is, amiket sérülten választott ki, mert már nem kellettek senkinek. Ő mindenből a hibásat keresi. Kiskorában is a hibás játékokhoz ragaszkodott, nehogy a szemétbe kerüljenek.

– A fiam nem szeret egyedül lenni, ép értelmű, aktív, nagyon barátságos, közvetlen, az „Esőember” ellentéte. Nem marad el egyedül, ha jön a futár, és lemegyek elé, ő kiáll a lépcsőházba, s kiabál, anya, megvagy? – érzékelteti Krisztina. Életükről úgy mondja, sokat kirándulnak, mert kellenek az élmények. Napjaik nehezek, a kitűnő érettségi fantasztikus, nagyon örülnek neki, de a jéghegy csúcsa.

Kemény munka van mögötte, a fiúnak és a családnak is. Ha Natinak rossz napja van, garantáltan az egész családnak az van. Akkor ugyanis dacol, duzzog, mérges a fiú. Sokszor elkeseredett, mert ő van olyan értelmes, hogy látja, különbözik a többiektől, és ez zavarja is, mert szeretne rájuk hasonlítani. Napjában százszor megkérdezi, hogy a kis barátai szeretik-e. Mindig bizonytalan, folyamatos megerősítés kell neki, amit Nataniel mindenkitől meg is kap.