Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns: Van kiút a pokolból

- Legfontosabb az elhatározás! Az, hogy ki akarok lépni a gödörből, és élni akarok! – ütötte meg az alaphangot Bajzáth Sándor.

Az addiktológiai konzultáns 54 éves, 15 éven át használt kábítószert, elsősorban heroint, illetve amfetamint, kokaint, de nem vetette meg a nyugtatókat, altatókat és az alkoholt sem, mindezt korlátlan mennyiségben. Adódtak rendőrségi ügyei is mindebből, sokszor volt kórházi elvonón, pszichiátrián, zárt osztályon, 40 hónapon át élt drogrehabilitációs intézetekben.

Ma is jár önsegítő anonim közösségekbe. Családjában senki nem volt szenvedélybeteg, szülei viharosan, gyermekelhelyezési per közepette váltak el. Ebből adódott, hogy Sándor kettő- és ötéves kora között nem láthatta az édesanyját. Úgy vélte, ezek az emlékek, illetve a vele történt események közrejátszhattak későbbi sorsa alakulásában. Aztán édesanyjával és nevelőapjával, akik éjjel-nappal dolgoztak, hétvégén meg nyaralót építettek, kiegyensúlyozott és nagyon jó egzisztenciális körülmények között élt. Sokszor dada vigyázott rá, ő pedig magányosnak és bizonytalannak érezte magát. Az olvasásba menekült, úgy mondta, számára ez volt az első drog, a könyvek menekülést jelentettek neki a világból.

Felidézte, a gimnáziumban kezdett megvadulni, közben semmilyen elképzelése nem volt az életről, nem találta meg a helyét a világban, tele volt önértékelési zavarokkal, nem érezte jól magát a bőrében. Fogalma sem volt arról, hogy mi legyen, minek tanuljon. Édesanyja és nevelőapja úgy szerette volna, ha közgazdász, jogász vagy idegenvezető lesz, ezért vizsgát tett német és angol nyelvből.

Érettségi után idegenvezetőként helyezkedett el, és ekkor kezdett el egy lánnyal együtt drogozni, amit fontosabbnak tartott mindennél. A helyzet aztán egyre súlyosabb lett minden tekintetben, hiába vitték a szülei egyik orvostól a másikhoz. Ma már tudja, csak az tud leállni, aki ezt eldönti és valóban leáll. Aki belátja, hogy a káros szenvedély sokkal többet elvesz az embertől, az életből, mint amit ad.

Sándor arról is beszélt, hogy nagy ritkán dolgozott, mindössze két év munkaviszonya volt 36 éves koráig, mialatt tíz munkahelyen megfordult, de életvitele miatt mindenhonnan kirúgták. Drogokat terjesztett, abból élt, volt, hogy a 90-es években napi 40 ezret költött drogra. Régebbi kapcsolatai szép lassan leépültek, korábbi barátait ő küldte el, mert nem bírta elviselni, hogy ők rendezetten élnek. Így telt el húsz év, mialatt kiszakadt a normális életből. Úgy mondta, a hozzá hasonló ember az életmódjával teljesen tönkreteheti a környezetét is, a szüleit, párját, gyermekét. Akkor viszont úgy gondolta, senkinek nincs köze ahhoz, hogyan él, mit tesz, mindezt személyes ügynek hitte. Ma már tudja, ez egyáltalán nem így van.

Aztán 1996-ban kezdett el rehabilitációra járni, már nagyon rossz állapotban. Tudta, vagy leáll, vagy meghal. Ha nem kezd el kilépni a gödörből, hetek lehetnek hátra az életéből. Összesen 27 hónapot töltött el az intézetben, amit élete legszebb időszakának nevezett, mert közösségben élt. Amikor kiment onnan, 36 évesen elölről kezdte az életét. Nagyon nagy segítséget adott neki, hogy azonnal elkezdett önsegítő közösségekbe járni. Javasolta, ha egy szenvedélybeteg fel akar épülni a függőségéből, akkor érdemes hasonló sorsú emberek közé járni, ahol sokat beszélgetnek, egymást erősítik.

Sándor második párjával él, előző és mostani kapcsolatából két gyermeke született. Két diplomát is szerzett, elégedett az életével. Dolgozott egyebek mellett drogrehabilitációs intézetben, sok éve pedig egyéni konzultációt tart, és ő maga is jár pszichológushoz. Úgy vélte, nagyon fontos, hogy a hozzá hasonlóknak meg tudjanak bocsátani, és ő is meg tudjon bocsátani azoknak, akikre úgy gondol, közrejátszhattak abban, hogy megjárta a poklot.

- Azt tudni kell mindenkinek, hogy az élet nem fekete és fehér, mindenki követhet el hibát, ki ilyet, ki olyat. Az nagyon fontos, hogy egy gyermek milyen mintát kap a szüleitől, különösen kiskorában – vélekedett.