Hulladékokból kincseket gyártanak Gyulafirátóton

– Jó szakács voltam, 19 évesen már konyhafőnök. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején még nagyon dübörgött a Balaton, jól lehetett keresni vele. Aztán a téli munkák megszűntek, és már csak külföldön lehetett télen munkát kapni. Sokan Ausztriába mentek, valamilyen síterepre dolgozni, de nem éltek normális életet: nyáron itthon szakadtak meg, télen meg külföldön. Láttam, hogy tíz így eltöltött év mit tesz az emberrel, sokan inni kezdtek, vagy gyógyszereken, cigarettán éltek, és a családok is szétmentek – meséli Plank János.

– Amikor János kiszámolta, hogy nyolc, robottal eltöltött év alatt tud összespórolni egy Ladára valót, úgy döntött, hogy nem éri meg – folytatja Ildikó. – Néhány évig én is szakácsként dolgoztam, de fizikailag nagyon megterhelő volt, továbbtanultam, irodába kerültem. Már akkor, de azóta is folyton azt kérdezik tőlük, hogy miért nem csinálunk saját éttermet. Azért, mert pontosan tudjuk, hogy az mivel jár. Éjjel-nappal munka, nincs család, nincs szabadidő. Nálunk óriási összejövetelek, nagy evések vannak, a barátoknak, a családnak szakácskodunk, ha ehhez van kedvünk, és olyankor jókat eszünk, mert főzni és enni szeretünk finomakat.

Az évek teltek, megszületett a fiuk. János kipróbálta magát hálózatépítőként, üzletkötőként. Sok mindennel próbálkozott több-kevesebb – mint mondja, inkább kevesebb – sikerrel. A hibákból viszont sokat tanult. Néhány év után kezdte felépíteni azt a szórólapos céget, ami aztán 18 évig biztosította a megélhetésüket.

– Főként reklámújságot terjesztettünk, egy elég nagy céget építettünk. Évekig 85 városban terjesztettünk reklámot a postának. Aztán jött a válság, és sok ügyfelünk tönkrement, nekünk pedig elegünk lett az egészből. Közben változott a gondolkodásunk is, egyre környezettudatosabbak lettünk. Utánanéztem, milyen környezeti kárral jár, hogy ennyi papírt kiszórunk, és megszerveztük a visszagyűjtést. Az utolsó három évben már visszagyűjtöttük a szórólapokat – tette hozzá János.

Amikor abbahagyták a terjesztést, már tudták, hogy valamilyen, a környezetvédelemhez kapcsolódó, kreatív tevékenységgel foglalkoznának szívesen. Először a papír–fólia–PET-palack vonalon gondolkodtak, aztán raklapokkal is kereskedtek, végül rátaláltak a farmerre.

– A farmergyártás óriási ökológiai lábnyomot hagy, nagy környezetszennyezéssel jár. Egy farmernadrág előállítása tíz köbméter vizet szennyez el, és folyókat locsolnak ki az alapanyagot adó gyapot termesztéséhez. Ennek egyik elrettentő példája az Aral-tó esete. A Dunántúl méretű tó mára a 90 százalékát elvesztette, mert a tavat tápláló folyók vizét gyakorlatilag ellocsolták a rizs- és gyapotföldek öntözésére.

A föld termőterületének négy százalékán termesztenek gyapotot, és erre a négy százalékra szórják ki a teljes mezőgazdaság által elhasznált vegyszermennyiség 26 százalékát. Egy kilogramm farmeranyag előállítása 2,7 kilogramm szén-dioxid-kibocsátással jár, egy liter benzin elégetése 2,1 kilogramm szén-dioxid-kibocsátással jár. A farmer-újrahasznosítás nem megoldott.

– 2014-ben kezdtünk el kísérletezni, különféle farmertermékeket fejleszteni. Most több mint kétszázötvenféle termékünk van, és ebbe a szín- és méretválasztékot nem számoljuk bele. Rengeteg tervünk van még, hogy mit lehetne csinálni, úgy érezzük, hogy egyelőre az út elején vagyunk. Még mindig kevesen ismernek minket, bár nem is hirdetjük magunkat. Néhány tízezres közönségünk van, egy nagyobb vásárlói kör, és vannak viszonteladóink is. Négy állandó munkatárssal dolgozunk; van, amit itt csinálunk, de a termékek nagyobb részét bedolgozó varrónők készítik otthon. A szőnyegek nagy részét egy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató szervezetben készítik számunkra – folytatja János.

Akik ismerik már a céget, gyakran küldenek alapanyagot, sokszor a kapura akasztva találnak egy-egy szatyornyi farmert. Egyre több az adománybolt, ahová olyan minőségű farmer is bekerül, ami már nem eladható. Nem eladható, mert nem divatos vagy mert szakadt, ezeket a cégük megvásárolja. De vannak gyűjtőpontjaik is, például a budapesti Humusz-ház, amit a környezetvédelemmel foglalkozó Humusz szövetség működtet. A náluk gyűjtött farmert is megvásárolják, így segítik a szervezet munkáját.

– A viszonteladóink is gyűjtenek nekünk, és ott vannak a használtruha-boltok, melyek mögött néhány nagykereskedő működik. Az ő elosztóhelyeiken is rengeteg selejt képződik. Ők pontosan tudják, hogy melyik fazon, szín vagy minőség eladhatatlan. Sok a jellemzően a láb között vagy a térdnél szakadt nadrág. Tőlük vásárolunk sokat, illetve az adományozó szervezeteknél összegyűlt ruha is a feldolgozókhoz kerül, és ott is képződik sok selejt, amit megvehetünk – fejezi be Plank János.

Mint mondják, a legtöbbször nem az a kérdés, mit lehet gyártani, hanem az, hogy mit lehet eladni. A farmert beérkezés után mossák, válogatják, osztályozzák. Lekerülnek a szegecsek, a címkék és a gombok. Ezekből bőrtermékek, díszek, fülbevalók készülnek. A nadrágokat felszabdalják, és részek szerint válogatják. Készül bevásárlótáska, szennyestartó, kutyafekhely, tolltartó, pénztárca, ülőpárna, rongyszőnyeg és még 243- féle termék. Az elmúlt néhány évben több nagy céggel is jó kapcsolat alakítottak ki, és a farmeren kívül már más gyártási hulladéknak is találnak új funkciót.