Cifra nyomorúság a Balaton partján

Február 19.

Forraltbor-főző verseny Káp­talantótiban, kolbász- és hurkatöltéssel, toroskáposzta-­főzéssel súlyosbítva. Csodás fánkvariációk. Mindeközben életem legjobb velős kenyere. Azért nem pirítóst írok, mert más a technológia. A kenyerek egy hatalmas, paellasütőre hajazó eszközben pördülnek meg a zsiradékon, utána megy rájuk a tökéletes konzisztenciájú feltét. Remekbe szabott borok a bográcsokban, üstökben, de akár hidegen is. Vicces nevű csapatok. Elképesztő munka lehet az egész mögött, tisztelet és köszönet érte. Még az eső is megijedt, néhány percen belül abbahagyta, ami­be belekezdett, így maradhattunk a szabadban. Már jócskán besötétedik, amikor hazafelé ballagok, és azon gondolkodom, hogy az étel-ital szentség csodálatos volt, de ami ugyanolyan jólesett, az a társaság. A megismerés, a történetek, a nevetés. Ezek mind recept nélkül kapható, gyógyhatású „készítmények”. Azért még idebiggyesztek egy részletet a borszentelés szövegéből. Urunk, Istenünk! Ajándékozó kezeddel áldd meg és szenteld meg ezt a bort. (…) És miként Szent Jánosnak nem ártott meg a neki adott mérgezett ital, ugyanúgy mindazok, akik Szent János tiszteletére ebből isznak, az ő érdemeiért maradjanak mentesek minden mérgező és ártó hatástól. 

Február 20.

Séta a piacon. Valószínűleg az utolsó kocsonyák ebben a szezonban. Dobozba zárt, enyhén rezgő kis remekművek. Nyugalmas sétából sem sok lesz már, mielőtt elindulnának a turistahadak. Utána már csoszogjon a fene, egymás hegyén-hátán. Ez a jó a télben, többek között. Meg az, hogy ha alábbhagy a szél, rád süt a nap egy kicsit, és már majdnem tíz fok van, annak is örülsz. A kicsi megbecsülése. Mert aztán hamar beleszoksz a jó kis tavaszba és nyárba, s ha éppen nincs vagy huszonöt fok, duzzogsz. Az ember már csak ilyen, vagy mi. 

Február 21.

Kölcsönkaptam Térey János Káli holtak című regényét. A fiatalon elhunyt szerző jó író és költő volt, a könyv egyik terepe pedig a Káli-medence, ahol lassan harminc éve élek, néha hagyom csak el, néhány napra. Még a téma is kísértetiesen (azt hiszem, ez jó szó ide, a holtakhoz) ismerős, még a kilencvenes években írtam, igaz, csupán röviden, egy hasonló történetet. Minden együtt állna hát ahhoz, hogy érdekeljen a dolog, egy idő után mégis félreteszem, ki tudja, miért. Talán majd máskor. Egy magam számára is kissé meglepő fordulattal beleolvasok Gordon Ramsay Nem piskóta (A legvagányabb séf élete) című könyvébe, és magával is ragad. Ramsay nem éppen a legkedvesebb tévésztár szakácsom, az én ízlésem szerint kissé túlhajtja a dolgokat, de az önéletrajzból kezdem jobban megérteni a motivációit. Elég húzós gyerekkor, zsarnok apa, pénztelenség, agresszív főnökök, örökös megfelelési kényszer, aztán siker, nők, csillogás és csilingelő kasszák, irgalmatlan szívós munkával. Tanulságos kis könyvecske. 

Február 22.

Nem történik semmi különös, attól eltekintve, hogy már megint a nyakunkon egy háború, de azért persze tagadhatatlanul érdekes dátum: 2022. 02. 22. Felvetődik, hogy tetten érem a 22 óra 22 perc 22 másodpercet is, már csupán a fokozhatatlanság bizsergető érzése miatt, de aztán inkább bevackolok, és megnézek egy olasz filmet. Jó döntésnek bizonyul, a Piero világa egy fiatal srác felnőtté válásáról szól, kedvesen és érzékenyen. 

De előtte még, miközben írok, mint a gép (ez van, ha kivesszük a hétvégét, és hagyjuk besűrűsödni az eseményeket, mint amikor Ramsay mester felkaparja a tepsi aljáról a cuccot, és rámegy egy kis liszttel és vörösborral), intenzívvé válik a postai forgalmunk is, érkezik száz tő levendula, valamint a Káli Híradó legfrissebb száma is. Előbbieket kiszabadítjuk a dobozból, az utóbbihoz azonnal hozzálátok, és rögvest felderülök az újabb bevonzáson és azon, hogy máris kész az elmúlt napok naplójegyzeteinek keretes szerkezete. A lapban ugyanis ott áll feketén-fehéren, miként látta Bél Mátyás felvidéki evangélikus lelkész, földrajztudós, író és polihisztor 1735-ben a Balaton-felvidéket. Így. „A Balaton tó zalai partját egyvégtében szőlőtermő hegyoldalak szegélyezik, amelyek legtöbbjén igen nemes borokat szüretelnek (…) Bornak ugyan bővében van, de ami a bőségnek és a termékenységnek, ugyanaz az olcsóságnak és evvel a nyomorúságnak is okozója. Mert sehová sem tudják elszállítani, hacsak potom áron nem. Ezért azt gondolják, hogy inkább ők maguk isszák meg (…) Egymással való kölcsönös vendégeskedések során fogyasztják el szüretük eredményét. (…)Leginkább disznóhúsból készült ebédeken és vacsorákon mindaddig lakmároznak, míg csak a hússal el nem telnek. A bortól felhevülve átadják magukat a táncnak, s azt csak késő éjszaka hagyják abba. Akkor kitűzik a következő napot, s azon a szomszédnál ugyanolyan ünnepléssel újra összejönnek.” Nos, erre csak azt tudom mondani, amit Somogyi Győző uram fűzött hozzá az idézethez. Kedves Bél Mátyás! Ennél nagyobb nyomorúságot senkinek se kívánunk! Isten tartsa meg a Balaton-felvidékiek jó szokását!