Évente kétszer részt vesznek a zarándoklaton

A zarándokcsoportok vezetője, Sebők Zsolt vallja, a testet és lelket egyszerre erősítő gyaloglás ez, sajátos, aktív meditációs gyakorlat, mely csendet, elmélyültséget, erős önuralmat igényel. 
– Az útvonal Szent Benedekhez, a bencés rend alapítójának, regulájának megfogalmazójához kapcsolódik. Amikor az ő nyomát követjük, az elvonulást, a belső csendet, lelkünk békéjét keressük. Pannonhalma, Bakonybél és Tihany bencés apátságai felidézik számunkra az ő örökségét, a szerzetesség szellemiségét. Ezen a négy napon magunk mögött hagyjuk a világi életet, egy kicsit mi is szerzetesekké válunk. A belső világunkkal foglalkozunk, hosszú kilométereken át a természet békéjét figyeljük. Zarándoklatunk nem kapcsolódik semmilyen felekezethez, hívő emberek vagyunk, mindenki megtartja a saját hitét. Utunk abban segít, hogy hitünk erősebb legyen, önmagunkban is – mondta Sebők Zsolt. 
Hogy mitől válik a gyalogló ember zarándokká? Attól, hogy nemcsak a gyalogúton lépdel, de a lelkében is van egy belső út, amit végigjár, mely egy belső odafigyelés. Sokan visszajárók, itt ismerkedtek meg egymással, kapcsolatuk mély barátsággá fűződött. 
Lautner Bernadette évente kétszer csatlakozik a csoporthoz. – Ma már az életem része, mint a levegővétel. Az utolsó napon mindig mondom, nézzük meg, mikor lesz a következő út. Különböző stádiumok voltak az életemben, melyek meghatározták, miért jöttem ide. Itt kivételes emberek vannak, nekem közöttük kell lennem. Az együttlét minden pillanatát élvezzük. Vannak elcsendesedések, mély beszélgetések, bölcs gondolatok, de hangos kacagások is – mondja. 
Cseri Valéria, „Validoki – is régi csapattag, tizenöt zarándoklaton van túl, többször lánya, Panni is csatlakozott a csoporthoz. – Ide azért jönnek az emberek, mert mindenkinek van nehézsége az életben, valami puttonya, amit szeretne lerakni, ezt itt megteheti. Valamikor mindenkiből előtör az ő baja, olyankor látja az ember, hogy talán az én puttonyom nem is olyan nehéz, mint másoké – mondta a doktornő. 
A zarándokok minden este egy színes szalagot kötnek a hátizsákjukra, ezek az elemek szimbólumai. A fehér a levegő, a piros a tűz, a kék a víz, a barna a föld. Az ötödik a zöld, a szívcsakra színe, ezt, a szeretet szalagját az utolsó napon kötik fel, a tizedik zarándoklaton részt vevő társuk pedig egy nagy fenyőbotot kap, amely segítheti a vízen való átkelést. 
– Mind a négy elemnek megvan a saját tulajdonsága, mely a testünkben is megnyilvánul. Segít abban, hogy mély belső figyelmet alakítsunk ki. A föld, a víz, a tűz, a levegő, mind a természeti környezet részei – tette hozzá vezetőjük, Zsolt. 
Együttlétüknek vannak alapszabályai. Tartózkodnak a felesleges beszédtől, a csoporton kívüli kommunikációtól – telefonálás, sms, e-mail, Facebook –, vallják a székely mondást: bánj úgy a szavakkal, mintha pénz volna, csak akkor add ki, ha már feltétlenül muszáj. Mértékletesek. Csodálják, tisztelik, kímélik a természetet. Megtanultam tőlük, mire használatos az útilapu, azaz a lándzsás útifű. Levelét érdemes leszedni, megtörni, fonákjával a zarándok talpára egy nagyobb levéllel vagy kötéssel odaerősíteni. Ha a vándor ezt este megteszi, reggelre a növény nedveitől az apró sebek begyógyulnak és a megfáradt láb ismét erőssé és használhatóvá lesz. 
Tehát, akinek útilaput kötnek a talpára, az másnap újult erővel mehet tovább. A zarándoklat után nem ugyanaz az ember fog visszatérni, mint aki útnak indult.