Kutyák, madarak, őzek és házak

Február 13.

Követem a törökországi és szíriai borzalmas földrengés utórezgéseit a médiában. A már ezt megelőzően is rengeteget szenvedő Szíriáról kevesebb szó esik. Holott talán eljött az ideje a szankciók legalább időleges feloldásának, és fegyverek helyett inkább segélyeket kellene küldözgetni. A képeket nem nagyon nézegetem. Nem azért, mert a homokba dugom a fejemet, de kattintásra vadászni mások felfoghatatlan nyomorúságából nem pontosan felel meg az ízlésemnek. Éppen elég elolvasni a szövegeket. Az iszonyaton túl van ezekben valami felemelő, reményt keltő is. A mentőalakulatok munkájára gondolok. Az összesre, természetesen, de – talán érthető módon – kiemelten a magyarokéra. Akik Szegedtől Magyarpolányig azonnal csomagoltak és mentek. Hogy aztán még akkor is tovább kutassanak túlélők után, amikor már a remény is meghalt. Szeretet, tisztelet és hála nekik. Az igazi hősöknek, akik erőn felül, tíz órán keresztül és aztán még napokig küzdöttek magáért az életért, az Élet nevében. És a kutyáiknak, természetesen. Mancs alighanem kedvtelve nézegette őket az örök vadászmezőkről. De ha már itt tartunk, akkor mégis néhány szó egy képről. A fotográfián egy tacskó látható, sárga kabátban, valószínűleg műszak után, holtfáradtan. Egy mentőkutya. Ikonikus kép. Arról, amikor a legkisebb a legnagyobbá válik.

Február 14.

A tél utolsó hónapjának feléhez érkeztünk. Hosszabbodnak a nappalok, a világosság araszol előre. Egyre több idő a kertben, akár egy szuszra is. Egyelőre még a tűzifa hasogatása a domináns munka, hála érte. Egyrészt, hogy van mit hasogatni, másrészt, hogy bírjuk. Azért már kevésbé, hogy a konyhakésznek csúfolt cuccal még rengeteg a munka, mielőtt beférne a kályhába. Nemhogy egy konyhaiba, de bármekkorába. Az anyag kilencven százaléka darabonként akkora, mint egy víziló feje. A sportértéke tehát garantált, de nevezzük nevén a gyereket: ez átverés. És persze tényleg jó, hogy van, de ezek azok a mindennapos kompromisszumok, amiket az alapvető tisztesség mentén talán már nem kellene kötözgetni. Mert miből állna a gépesített dandárnak (futószalag, hasítógép, targonca, alkalmazottak) még egyszer nekimenni a matériának, mielőtt eladják sok pénzért? Na ugye.

Mindeközben ismét felállítjuk a tábori madárkórházat. Ezúttal egy vörösbegy repült neki a terasz ablakának, annak ellenére, hogy úgy fel vagyunk már matricázva ragadozó madarakkal, mint egy kisebb repülőtér. A kismadár kissé megszédült, de a kibélelt dobozban hamarosan felépült a sokkból, és némi simogatás és biztatás után gyógyultan távozott. Fényes és közös siker.

Őzeink időközben nyolcan lettek. Hogy a szaporulat csupán rokonlátogatás céljából érkezett, vagy ők is kiváltják a lakcímkártyát az eddigi háromfős család mellé, azt egyelőre nem tudjuk. Mindenesetre látjuk az alvóhelyüket a szalmabálák között, a rágcsálás nyomait a málnásban, amitől átmenetileg konkoly került barátságunk tiszta búzájába, de legalább gyakorolhattuk a megbocsátás erényét, cserébe pedig gyönyörű látványt nyújtanak, ahogy nekiiramodnak a tájnak. Ezentúl így élünk tehát.

Február 15.

A napokban Keszthelyen jártunk. Az alkalmat ezúttal egy könyvbemutató szolgáltatta, és az este remekül sikerült egy igazán klassz helyen, ahol az ajtóval szemben Frida Kahlo fogadja a látogatót. Történt ugyanis, hogy keszthelyen élő polgárok egy kicsiny csoportja megalkotta a 8360 Hajtogató című, „szándékoltan ihletvezérelt” könyvet, a Keszthelyi Városvédő Egyesület pedig kiadta. A műben nyolc keszthelyi írt pompás karcolatokat a kilencedik remek rajzaihoz, így elevenedtek meg városuk ismert és kevésbé ismert helyei, épületei, kocsmái, fái és műtárgyai. Szóval a történelmük és a jelenük, a múltjuk és a mindennapjaik, természetesen a teljesség igénye nélkül. Felskiccelve mintegy, mindenféle pátosz nélkül, ám szeretettel, néhol (ön)ironikusan. Ugyanakkor korunk lenyomata és helyzete is mindez, ami szintén fontos, hiszen nem tudhatjuk, mi tűnik, múlik majd el a kapukon dörömbölő jövőben. És bár szándéka szerint nem az, akár útikönyvként is használható. Magam valószínűleg magammal viszem majd a keszthelyi látogatásokra, és bizonyára emlékeztet majd a bemutatóra is. Ahol a csilláron is lógtak, és jó volt nézni a szemmel láthatóan kiéhezett „kultúrfarkasokat”, ahogy becserkészték a zsákmányt. És ahol nagyon jó volt velük, enyhén „keszthelyirigy” állapotban lenni és létezni.