Drága! Mennyiért adná el a fejfedőjét?

Néhány hete tíz perc adatott a monszunszerű esőzésnek hála a Lengyelpiacon. Ezuttal is erősen mutatták magukat a nem sok jót sejtető felhők, de nem esett. Nem volt ugyan ez a vasárnap reggel sem igazi nyári, nem hogy Szent Iván éj utáni. A bejutás zökkenőmentes volt, ám legutóbb megfogadtam, hogy nem a felfestett parkolóban hagyom az autót, hanem kint, a kerítésnél. Így is lett. 

A változatosság kedvéért talán öt perc telik el, éppen egy elektromos kerékpár árára vagyok kíváncsi - 1,2 millió, igen, ennyi - , amikor elkezd szitálni. Persze az esernyő a csomagtartóban, mert ha nálam lenne, biztos nem esne. De... 6.22-t mutat az óra. A felhozatal kitűnő, van miből szemezgetni, vizslatjuk is Attila barátommal a portékákat. A legjobb darabok azonnal gazdára találnak, persze némi alku után. Az eladók egy része nem enged egy forintot sem, ám van, aki érti a mókát, és belemegy a több évezredes játékba. Megint esik. Hogyaza... Elázunk, szó szerint. Egy fa alatt találunk menedéket, lásd még "sok jó ember, kis helyen is". Egy vicces 60-as úr egy hölgyet szólít meg, akinek a fején egy szatyor. - Drága! Mennyiért adná el a fejfedőjét? - Nem eladó a tökfedő! - érkezik a válasz mosolyogva. Közben ázik minden, alig győzik letakarni a műszaki cikket, cipőt, kismotort az árusok, miközben gyerekek játszanak tovább a furgon rakterében. 

Nem várunk, nem szakad már annyira, kimerészkedünk a sorok közé. Néhányan összepakolnak, alig látunk újabb néhány sort, amikor ismét rákezd. A büfénél találunk menedéket, lecsúszik egy üdítő, ha már a helyzet nem az. Szomorúan látom, hogy egy nagy szatyor bakelit lemez is ázik, pedig jó lett volna átfutni. Percekkel később hajolgatunk egy-egy kincsnek vélt tárgyért, ám inkább nem üzletelünk.

Nem szomorkodunk, így is közel három órán át csatangoltunk a Lendzsón, ami sokadszor is jó program volt. Amint kinyitom a kocsiajtót megint rákezd cseperegni az eső.