Néprajzi tudás állt az indiánosdi hátterében

– 1961-ben négy gimnazista, egyikük Cseh Tamás, együtt készült az érettségire. Az osztálytárs papája dolgozott, a fiúk zavartalanul lehettek a lakásban, és bizony a tanulás mellett az időtöltésükbe más is belefért. Egyikük egyszer csak egy nyeles fésűt húzott elő a zsebéből, és azt lassan emelni kezdte. Mindenki rögtön „ráérzett”, hogy ez egy vadnyugati kocsmajelenet, ahol a fésű a coltot szimbolizálja. Feledve a tananyagot, beindult a közelharccá fajuló kocsmai epizód, „golyók” röpdöstek, s bár végül senki nem sebesült meg komolyabban, volt egy szomorú kivétel, a konyha bútorzata. Csitulván a harci kedv, a fiúk döbbenten néztek körül, szemlélve a kitört széklábakat. Aggódva kullogtak haza, félve, mi lesz ebből. Szerencsére a szülők nem durva szankciókkal reagáltak, mondván: ha tisztességesen leérettségiztek, utána kimehettek az erdőbe „őrjöngeni”. Egy mai gyermek, akinek számos csábító nyaralási lehetősége adódik, nem is tudja elképzelni, mit jelentett ez abban az időben. Nem beszélve arról, hogy ettől a felvázolt lehetőségtől a fiúkban a tanulási hatásfok is sokszorosára nőtt – mondta Gilyén Péter. 

A négy fiú eltervezte a kereteket, kidolgozta a „harc-, és a fegyverhasználat” biztonságos és korrekt szabályait. Végül a gimis földrajzatlasz segítségével kiválasztották a Bakony szép nagy zöld „szigetét”, mint a rongyosra olvasott romantikus indiánkönyvek újraálmodott honi helyszínét. Cseh Tamás később így fogalmazott: „Bakonybél volt számunkra a csoda, egy mesebeli elzárt vidék.  Patakok, források, sziklák, mindenhol erdő. Bakonybél az én egyik szerelmem.” 

S miért éppen indiánosdi? Ha akkor valaki ősmagyarosdit kezdett volna játszani, ugyancsak meggyűlt volna a baja a hatóságokkal, kitéve magát a rendőrségi megfigyelésnek, zaklatásnak. Így viszont adódott a magyarázat, ők a szegény elnyomott indiánokat szeretik – akik bölcsek, nyíltszívűek, bátrak –, miért ne éljék hát újra Cooper és Karl May ifjúsági könyvei alapján a „meséket”? Megfigyelésből, zaklatásból utóbb azért kaptak a „bakonyi indiánok” is, de sokkal enyhébb formában.

– Cseh Tamás, aki egészen különleges kvalitású ember volt, az első év tapasztalatai után megérezte, látta: „gyerekek, amit mi itt elkezdtünk, az baromi jó, de pillanatokon belül unalmassá válik, és silány sémává korcsosul, ha csak azt játsszuk minden évben, ki kit lőtt le nyílvesszejével.” Fontosnak tartotta, hogy a „játék” igényes közegét a korrekt néprajzi tudásháttér teremtse meg. Meggyőzte társait, hogy meg kell ismerni, amit el akarnak játszani, amit meg akarnak élni, mert színvonaltalan blöffölésekkel nem lehet hiteles hátteret teremteni – folytatta a visszaemlékezést Gilyén Péter, aki nagy megtiszteltetésként élte meg, hogy annak idején Cseh Tamás meghívta őt maguk közé. 

Az első évben a négy gimnazista osztálytárs két-két főre szétválva alkotott egy-egy, „egymást támadó, ellenséges” törzset. Ma mintegy kétszáz bakonyi indián van, köztük családok is, kisebb-nagyobb gyermekeikkel. Kezdetben lányok be sem tehették a lábukat a táborba, de barátnőként „követelőztek” s lassan „beszivárogtak”. Vannak, akiknek mára már az unokáik is indiánok. Az együtt játszó baráti csoportok mindegyike egy-egy síksági indián nép – a paunik, vagy a hidatszák, cheyenek, feketelábúak, sziúk, varjak – kultúráját tekintik modellnek. Megtanulják dalaikat, díszítőművészetük speciális motívumait, megélik szokásaikat, megelevenítik a múltban kialakult törzsi ellentéteiket, szövetségeiket, történelmileg is hiteles módon. Cseh Tamás – Füst a Szemében főnök megtalálta a zseniális irányt, a néprajz biztosította hitelességet, így a tábori napok nem bármiféle fikció, kitalált forgatókönyv szerint, hanem a maguk természetességében telnek. Tüzelőt gyűjtenek, sütnek-főznek, beszélgetnek a tüzek körül, gombát gyűjtenek az erdőben és igen ígéretes kaland felderíteni, hol állnak az „ellenség” sátrai. Aztán lehet tanácskozni, eldönteni, megtámadják-e azt a másik népet, vagy szövetkeznek-e velük. A játékszabályok az évtizedek alatt finomodtak, szigorúan szem előtt tartva az eredeti síksági hagyományokat. Klasszikus indián fegyverek utánzatait használják, nyílvesszőik végén bumszli van, mely kellő tompítást ad, nehogy fizikai sérülést okozzanak. Akit eltalálnak, összerogy, az ellenség elragadja fegyverét, így ártalmatlanná válik. Tűrni kell az éjszakai hideget, és ha mondjuk, valaki beleesik a patakba, viselnie kell annak következményét, váltóruha nem létezik, csak a saját maguk által, a hagyományoknak megfelelő technológiával és anyagból varrt bőrruha. Amikor valaki a saját felszerelését készíti, beleteszi szívét-lelkét és közben gondolatai „Indiánországban” járnak. 

– Nem vagyunk „indiánok”, nem 1860 körül élünk a prérin. Mindenkinek megvan a „rendes civil élete”.Mindannyiunk fejében a közép-európai kulturális hagyományok alkotják személyiségünk, tapasztalataink gerincét. Hozzátanulni, további ismereteket és tapasztalatokat szerezni viszont lehet. Tamásban csodálatos színészi tehetség is volt. Ez a mi „játékunk” nevezhető színháznak is, ahol a szerzők, rendezők, nézők és szereplők mind ugyanaz a néhány tucat ember. Kívülálló nem értené, jelenlétével, csodálkozásával kizökkentené a játékot, a játékosokat. Ez egy kulturális kaland, melyben mi egy csupán töredékesen megismerhető néprajzi hagyományt igyekszünk kipróbálni, megélni. Egyúttal mindez egyfajta vitézségi, vagy túlélési próba is. Feltehetően soha nem leszünk a sokszáz éves hagyomány, világlátás, tudáskincs ideális közelében, de elfogadható, átélésre valóban alkalmas szintig talán eljutottunk. Például nyilvánvalóan a közelében sem vagyunk annak, amit egy szent gyógyítóember tudott, mert az ő fejében benne volt több ezer növény sokféle gyógyító alkalmazása, írásbeliség nélkül, csupán szájhagyomány útján megtanulva-továbbadva. Azt sem fogjuk igazán tudni a sok életveszélyes részletével együtt, hogy kell valójában bölényre vadászni, hogy ne az állat taposson el engem, hanem én győzzem le őt, vagy hogy kell nyomokat „olvasni” az erdőben, hogy lehet megbízható, folyamatos módon elegendő élelmet szerezni. Más, egyszerűbb dolgokban azért elértünk tűrhető tudást, például elég jól kitapasztaltuk, melyik a jó tüzelő, hogy kell tüzet rakni alágyújtós nélkül, kitanultuk valamelyest a rejtőzés, az őrködés, a becserkészés néhány trükkjét. Megtanultunk nem eltévedni a sötét erdőben, megtalálni az „ellenséget”, kitartóan észrevétlenül kilesni őket. Sokszor este nem megyünk haza, hanem éjszaka tovább kémleljük őket, netán skalpot szerzünk, vagy lovat kötünk el. Ha fázunk, tudjuk, a mocsárhoz kell menni, bekenni magunkat sárral, úgy elviselhetőbb a hideg, a dicsőségért, a kalandért bevállaljuk ezeket a megpróbáltatásokat. Amikor a négy fiú elkezdte, nem ismerték még a kulturális antropológia, vagy a rekonstrukciós régészet” szavakat, sőt ezek a tudományterületek még nem is nagyon különültek el akkoriban. Ma vannak közöttünk, akik e szakterületeken szereztek diplomát – avatott be a hadijáték misztikus világának néhány titkába Gilyén Péter. Indián nevén Sok Rokon. 

Az ifjúkori játékból felnőttek életformája lett. Bakonybél önkormányzata Cseh Tamást, aki az idén lett volna nyolcvan éves, 2009-ben díszpolgárává választotta. A kis falu lakói kezdetben furcsán néztek a nagynéha a boltba betérő, rojtos indiánruhába öltözött, tollakkal ékesített „indiánokra”, de hamar megszerették, elfogadták őket. 

 – Bátran mondhatjuk, a falu befogadta az indiánokat s az indiánok elfogadták a falut. Az itt élők túlléptek azon, hogy fura gyerekek ezek és segítették őket, amiben kellett, ivóvízzel, szekerekkel, élelemmel és néha a nagyon vacogókat egy kis tüzesvízzel is. Számát sem tudjuk, hány indián lett bakonybéli lakos, vagy birtokos. Így lettünk mi, „fehéremberek” és „indiánok” egy közösség. Cseh Tamás emlékét idéző rendezvényeinken, nemcsak mint a 20. század énekmondójára, hanem mint indiánra is gondolunk, azokra az erényekre, melyek az indiánok számára fontosak: a természet, a hagyományok tisztelete, a környezet védelme, a legendák, mesék felelevenítése, a virtus, a hadijáték – mondta Márkus Zoltán polgármester. Cseh Tamás már tizennégy éve nem lehet indián barátai között. Zenésztársa, Másik János, egy dallamára szöveget írt, hiányát idézve: …még neked szól ez az ének, bárhol is jársz, gyere érte, átlépheted, igen, átélheted két világ közt a meséket…még szól a dal, ahogy régen… dúdold velem „Füst a szemében”… dúdold velem keserű édesen, túl mindenen, ott a fényben.” Utolsó útjára az Ökrös együttes muzsikája kísérte. Az „indián” társak hagyományaik szerint búcsúztak "Füst a szemében" törzsfőnöktől, koporsóját hajnalcsillag motívumú terítővel borították.