Ajtókon innen és túl

Október 17.

Egészen mostanáig úgy véltem, mindent tudok a The Doorsról. William Blake névadó versétől Jim Morrison legendák övezte, titokzatos párizsi haláláig. Ez persze szinte elvárás, hiszen majd' öt évtizeddel ezelőtt fedeztem fel magamnak a zenekart, ami az akkori magyarországi viszonyok között meglepő, váratlan és szerencsés ajándéknak tekinthető. A „kapcsolat” azóta is folyamatos és töretlen, az én zenei univerzumomban Morrison a legjelentősebb költő és a Doors az egyik legfontosabb együttes. Az újdonságot a nemrégiben megjelnt, Live at the Matrix, 1967 (Warner, 2023) című tripla cd jelenti, azon belül is két eddig ismeretlen szerzemény. Igaz, hogy mindkettő instrumentális, tehát hiányzik belőlük a legfőbb karakter, azaz Morrison, de azért mégis. Ugyanakkor több szempontból is reveláció, mivel a Doors a koncertjein mindig csavart egyet a dalokon, többnyire attól függően, hogy Jim Morrison milyen pszichés és fizikai állapotban volt éppen. Akkoriban ugyanis így mentek a dolgok, a rock and roll az utolsó olyan pillanatait élte, amelyekben még nem a pénz dominált. 

1967-et írunk. Az év elején a zenekar Los Angelesből, ahol már házi kedvencnek számítanak a Whisky A Go Go elnevezésű kultikus szórakozóhelyen, két személyautóval és egy azóta szimbólummá nemesedett kisbusszal megérkezik San Franciscóba. Az utolsó simításokat végzik az első nagylemezükön, ami aztán bombaként robban az úgynevezett könnyűzenében. Átmeneti állapot. A siker kapujában álltunk, csak éppen nem tudtunk róla – ahogyan John Densmore dobos fogalmazott később a memoárjában. Ráaásul Frisco egy másik világ volt LA-hez képest. A hippik vittek mindent. A Jefferson Airplane és a Grateful Dead számított menőnek, de még szólt a bebop és a beatköltők hangja, Timothy Leary, az LSD evangélistája formálta a tudatokat és virágoztak a béke- és polgárjogi mozgalmak. Ehhez képest a Doors egy sötétebb tónust hozott a virágok közé. Ki is ütötték őket rendesen. Mármint a virággyerekeket. Négy napon át minden este felléptek a Matrix nevű aprócska helyen, ami inkább hasonlított night clubra, mint koncertteremre, és olyan dalokkal szórakoztatták a nagyérdeműt, mint a hamarosan rádióbaráttá váló Light My Fire, a külső-belső apokalipszist megidéző The End, de játszották többek között Miles Davis, Van Morrison, Gershwin, John Lee Hooker, valamint a Brecht–Weil szerzőpáros műveit is. A felvételek meglepően jó minőségben maradtak fenn, de hogy hol porosodhattak éveken keresztül, az változatlanul a Jim Morrison-mitológia szerves részét képezi.

Október 18.

Jelen sorok írása pulóverekben, de mégiscsak újra kint, a kertben. Odabent még mindig nem fűtünk, próbáljuk húzni-halasztani, és most a szabadban, a napon sem rosszabb. Pedig nem így indult a reggel. A szélvédőn jég, a gyönyörűen virágzó aratókrumpli lefagyva. Arcodról a mosoly szintén. És jó okunk van a húzásra-halasztásra, de a választásomat ráfogom a D-vitamin-bevitelre. Tény, hogy egyre több mindent kell ráfogni valamire a pozitív gondolkodás jegyében. Már amennyiben az optimizmus diadalmaskodik a pesszimizmus felett, és egyáltalán megtaláljuk a pozitívumokat. 

Van úgy, hogy nem könnyű. Ha például sorra halnak a barátaid, a kutyád (családtag) élet-halál között lebeg, és kétszer műtik két héten belül, a húszéves autódat műszakira kell vinned, és a szerelőd bemond egy számot, ami nagyjából megegyezik a műtéti költségekkel, valamint a megérkező és meglehetősen furcsán megállapított összesített gázszámla összegével, akkor kifejezetten bajos. Bizonyos szempontból ezt hívják összeomlásnak, Michael Douglasnak kevesebbtől is elgurult a gyógyszere. Ilyenkor érdemes óvatosan bánni a gondolatokkal. Semmi esetre se gondoljunk például a szomszédunkra, aki ugyan egy évben csupán két hétig mérgezi körülötted a levegőt, de akkor minden percet kihasznál arra, hogy feljelentsen. Gondoljunk mondjuk arra, hogy nem Izraelben élünk. Hogy kezünk, lábunk, agyunk épnek tűnik, a gyerekeink és az unokáink szintén. Hogy lassan vége az októbernek, és még minden zöld, nyílnak a kerti virágok, és szó sincs holmi hótakaróról a bérci tetőn. Hogy az utolsó paradicsomok is üvegben, a labdarúgó-válogatott meg az Európa-bajnokság kapujában. Sutba az öregedés tényével és számtalan jelével, a nevetés fiatalít. Sírni csak ott, ahol senki se lát.