Száz éve fut a vaspályákon az imádott magyar legenda

A 424-esek a gőzkorszak hivatalos befejezéséig, azaz 1984. december 31-ig szolgáltak, természetesen már nem a teljes állomány. Vármegyénket évről évre meglátogatják a „Bivalyok” különböző rendezvényeken, tavaly például kétszer is találkoztunk a 247-es pályaszámú géppel az északi Balaton-parton, ősszel pedig a 009-es látogatott el Veszprémbe. Óriási sikerük volt!

A mozdonysorozat kifejlesztésének előzménye, hogy a vasút az 1920-as években leállította az első világháború előtt és alatt tervezett típusok beszerzését, és azt tűzte ki célul, hogy egy olyan típust terveztessen, mellyel gazdaságosan továbbíthatók a fővonalakon mind a személy-, mind a gyors-, mind pedig a tehervonatok. Egyszóval univerzális vonóerőre volt szükség nagy példányszámban, mely a korábbi sokféle, fajta, már öregedő járműparkot korszerűvé, megbízhatóvá teszi. Hozzájárult ehhez a trianoni békediktátum is, mely révén nagy darabszámban kerültek új határainkon kívülre mozdonyok.

Az egykori MÁV Gépgyár (későbbi nevén MÁVAG) kezdte meg a nyolcvanöt tonna szolgálati tömegű, kilencven kilométer per órás legnagyobb sebességre képes sorozat első huszonhat példányának legyártását, melyek a 424-es sorozatszámot kapták a már 1911 óta érvényben lévő számozási rendszerben. S hogy miért? A rendszer első számjegye a kapcsolt kerékpárok számát (négy), a második két számjegy pedig a tengelyterhelést és a mozdony jellegét mutatta. A tengelyterhelés a tárgyalt gépnél 12,36 és 14,42 tonna közé esett, és szerkocsit vontatott, így kapta meg a 424-es sorozatszámot.

A típusból összesen ötszáztizennégy darabot gyártottak, de nem egyszerre, nem is folyamatosan, ráadásul az egyes korszakok gépei között a technikai megoldásokban is akadtak különbségek. Az utolsó 424-es 1958-ban készült el, viszont az említett ötszáztizennégy darab nem mind idehaza szolgált. Háborús jóvátételként kerültek a szovjet, a csehszlovák és a jugoszláv vasutaknak, közben folyamatosan üzembe álltak az itthon maradó példányok, majd 1943-tól exportra is termelte a „Bivalyokat” Magyarország. Rendelek a szovjetek, rendeltek a jugoszlávok, majd Észak-Korea is.

A típus érdekessége, hogy gőzmozdonyként ingavonati forgalomra is alkalmassá tettek negyvenöt darabot, a hatvanas években pedig néhányat olajtüzelésűvé alakítottak át. Az ötvenes évek végétől valamennyi 424-es megkapta a szélterelő lemezt, ezzel egységessé vált a megjelenésük. Selejtezésüket csak a hetvenes évek legvégén kezdték meg, a megmaradt példányok pedig az 1984-es esztendő végéig dolgoztak, akkor már jellemzően tehervonati forgalomban.

A típust a magyar vasút legmegbízhatóbb gőzmozdonyának tartották, ezt ma is bizonyítja az a két üzemképes mozdony, melyekkel rendszeresen találkozunk különvonatok, nosztalgiavonatok élén. Az idén százesztendős, a legelső szériában gyártott 009-es nemrég Veszprémben mutatta meg magát rengeteg vasútbarát nagy örömére, a nála fiatalabb 247-es pedig évek óta viszi a balatoni retró-hétvégéken a személyvonatokat Balatonfüred és Tapolca között. 

Hol láthatunk 424-est?

Vármegyénkben állomáson kiállított, úgynevezett szobormozdony nincs, legközelebb Celldömölkön tekinthetjük meg a 129-est. Látható egy a Közlekedési Múzeumban, s kiállítva Dombóváron, Fertőbozon, Nagykanizsán, Szolnokon, Tokajban, valamint határainkon túl Belgrádban, Jesenicében és Kninben láthatunk 424-est. A 365-öst a Magyar Vasúttörténeti Parkban tekinthetjük meg.

Azonban a Balaton-parton élők minden nyáron látják és hallják a „Bivalyt”, utazhatnak is 424-es vontatta szerelvényeken, és Veszprémbe is ellátogat az őszi retró-hétvégére egy mozdony.