Az ötszáztíz kitelepített bakonyoszlopira emlékeztek

A községi önkormányzat nevében Wolf Ferenc polgármester, a német nemzetiségi önkormányzat képviseletében Wolf Péter, Baumgartner István, Eráth József, a római katolikus egyházközség nevében Czingiszer Tibor és Répás Károly helyezett el koszorút az emlékhelyen.

Ma már nem sokan emlékeznek a kitelepítés borzalmaira. Hiteles adatokat Békefi Antal bakonyoszlopi születésű tanár, népzenekutató, zeneszerző, akkori kántortanító leírásaiból lehet tudni. A településen 1948. január 25-én kidobolták a kitelepítést. A községházára függesztették ki a kitelepítendők névsorát, melyen ötszáztíz név szerepelt. Sírtak, akik mentek, sírtak, akik maradtak.

Január 29-én indult a veszprémvarsányi vasútállomásról a vagonlakásokból álló szerelvény a rajta utazó fájó szívű emberekkel. A vagonajtókat eltorlaszolták, mindenki szeretett volna kinézni még egyszer, utoljára. Botokra kötött zsebkendőkkel integettek, melyek kis fehér zászlókként lobogtak mindig messzebb és messzebb.

A hosszú acélkígyó Pest felé kanyarodott, utána vonaglott apró ízenként minden vagon, bennük ötszáztíz fájdalmas sóhaj, melybe belevegyült a mindenhatóba vetett rendíthetetlen hit. Bakonyoszlopon megkondult mindkét harang, egy óra hosszat siratta az elűzötteket, a falu történetének legszomorúbb órája volt.

Németország orosz megszállás alatt levő övezetébe vitték őket, fejenként százkilós csomaggal, benne 1 kg zsír, 5 kg krumpli, 2 kg hús, 2 kg hüvelyes, ágynemű, ruha, szerszámok. Minden más itt maradt. A szovjet övezetben levő Crimmitschau községbe kerültek, néhány család a szászországi Löbau városába. Onnan szétszóródtak az NSZK-ba, Amerikába, Kanadába, az 1910-es években kivándorolt rokonok közelébe.

Hetvenkét év távlatában a kései utódok méltó módon emlékeztek a szörnyű történésekre, a döntéshozók kegyetlenségére. A megemlékezésen a helyi kórus énekelt.