Zircen bővült öttagúra a borzsovai Balázs család

Új kilátásaikat már felismerték, a jót még nem igazán tudták felfedezni abban, ami Kárpátalján és velük történt. Zircet még nem tartják az otthonuknak, azt hátrahagyták egy házban, amivel ki tudja mi lett a beregszászi járásban, de már itthon érzik magukat a bakonyi városban. Tele vannak bizakodással, ugyanakkor kétségekkel, fiatalok és tudnak örülni minden apróságnak, de még csak nagyon óvatosan merik tervezni jövőjüket. Azért szerették volna felidézni elmúlt egy esztendejüket lapunknak, mert rengeteg kedvességet tapasztaltak, sok segítséget kaptak és az életükbe érkezett újrakezdés kényszere másoknak erőt adhat.

– Tavaly februárban épp 24-én jöttem el Borzsováról Zircre, ugyanis akkor már egy éve egy itteni cégnél dolgoztam. Másnap megtudtuk, hogy kitört a háború. Tanakodás kezdődött el. Nem tudtuk eldönteni a párommal, mivel kockáztatunk többet, ha utánam jön a lányokkal vagy ha maradnak. Fogalmunk se volt, mitévők legyünk. Feleségem félt elindulni, hiszen szereti szülőföldünket, megszokta lakásunkat, amit berendeztünk magunknak. Én se enni, se aludni nem tudtam, jóformán már azt sem tudtam, ki vagyok. Nem lehettem ott velük akkor, félezer kilométerre voltak tőlem. Két napig tartott, míg döntöttünk. Aztán meg azért izgultam, hogy átjussanak a határon, nem lehettem biztos abban, átengedik-e őket egyáltalán a kialakult helyzetben. Bár gyorsan találtam Zircen szállást, nem tudtam, hova jövünk, kihez. A sors ajándéka, hogy megismertük megmentőnket, akire azóta is mindig számíthatunk – mondta el Balázs György. 

Biztatás a bajban

Nemes Istvánról beszélt, aki közben telefonján fotókat mutatott arról, ahogy a menekültek gyalog érkeztek pár csomaggal egy éve az ukrán-magyar határra. A zirci férfinek és párjának apartmanháza van a város központjában, ami akkor épp nem volt kiadva. Feleségével csak egymásra néztek és rögtön tudták, felajánlják egy kárpátaljai családnak. Szándékukat a neten tették közzé és Gyuri jelentkezett náluk. Február 27-én mentek Beregsurányba szeretteiért, telefonon beszélve igyekeztek megoldani, hogy felismerjék, megtalálják őket, a gyerekeket és az anyukát, aki már újra áldott állapotban volt, szíve alatt hordta harmadik kislányát. Aznap hajnali négy órakor keltek fel, korán a határon álltak a hosszú sorban, tülekedés, tolongás közepette a tömegben. Gyuri egy internetes kamera felvételén épp látta őket, és csak még jobban izgult. Akkor nyugodott meg, amikor átértek. Aztán a zirci belvárosban találkoztak újra és a férfi akkor először mondhatott köszönetet személyesen segítőiknek, akik egy hónapig biztosítottak nekik szállást. Közben sokan hallottak róla a városban, hogy itt vannak, és cégek, magánemberek maguk ajánlottak fel adományokat. Ez olyan érzést szült bennük, ami biztatást jelentett a bajban.

Iskolatáskával a hátukon a határon

A feleség fakadt először sírva a történtek felidézésekor, de olykor a férfinek is nedvesek lettek a szemei. Balázs Erzsébet, akit Bettinek becéznek, már biztos benne, hogy jó döntést hoztak. A gyerekeknek ártott volna a folyamatos veszélyhelyzet. Már alig maradt ismerősük falujukban, mert ők is Magyarországra jöttek, de korábban megtudták tőlük, hogy lakhelyükön gyakran az iskolában voltak a kisdiákok légiriadó idején, onnan mentek az óvóhelyre. Ez egy felnövekvőben lévő ember lelkében még mélyebb nyomokat hagyhat, mint egy felnőttében. Azt hallották Balázsék, hogy Kárpátalján, egyes részein sokszor szinte egész nap nincs áram, az árak jelentősen megemelkedtek. Zirc viszont a nyugalmat jelenti nekik.

Két iskolatáska, egy utazótáska – ennyit holmit tudtak magukkal hozni Bettiék. Mit csomagoltak be egy háznyi megteremtett otthon tárgyaiból? – kérdeztük tőle. Praktikusan gondolkodott, pár váltás ruhát tett be mindannyiuknak és egy kis élelmet, a gyerekek a kedvenc plüssfiguráikat hozták magukkal. A kilencéves Boglárka és a hétesztendős Vivien. Zircen egy héten belül iskolába járhattak. Első nap sírdogáltak, a másodikon már voltak új barátnőik. A most héthónapos Fanni, aki még pocaklakóként érkezett Magyarországra nyáron már a veszprémi kórházban látott napvilágot, a megrázkódtatások ellenére egészségesen. Apukájuk fél évig állandóan éjszakai műszakot vállalt, hogy nappal ügyeiket intézhesse, várandós párját vizsgálatokra vihesse, és több bevételük legyen. 

Visszamenni vagy maradni?

Betti és Gyuri nem tudja, mi van borzsovai házukkal, mit vittek el belőle, mi működne még benne, hiszen régóta elhagyták. Szinte mindenük ott maradt. A szép, kétszintes épületből már csak a központi fűtés hiányzott, épp a kialakítását tervezték, de máskép alakult. Az a sajátjuk volt, itt Nemesék apartmanjából egy kicsi albérletbe mentek, de már egy családi házban lakhatnak, ahol udvar is van és csak a rezsit kell fizetniük, ami persze nem kevés. Miután elhunyt az abban élt nyugdíjas asszony, a tulajdonosok ezt ajánlották fel nekik és ez nagy segítség. Velük úgy kerültek kapcsolatba, hogy időközben Gyuri szülei utánuk jöttek és a nagymama idősgondozást vállalt. A nagyszülők is itt lehetnek biztonságban és segíthetnek a kisgyermekek ellátásában.

Balázsék gyűjtögetik a pénzt. Szívük visszahúzná őket a megszokottba, Kárpátaljára, de inkább azt látják járható útnak, ha maradnak. Betti bízott benne, hogy egy évnél sokkal hamarabb béke lesz, most már ő is azt gondolja, ha a csaták be is fejeződnek, nagyon soká térhetnek vissza Ukrajnában a mindennapok a korábbi kerékvágásba. Nehéz megszokniuk, hogy nem támaszkodhatnak arra, amijük megvolt, nehéz az újrakezdés, furcsa – mondogatják. Nagyot fordult velük a világ egy év alatt, talán később már szerencsésnek érzik majd magukat a változások nyomán alakult sorsuk okán, de szeretnék, ha senkinek nem kellene hasonlót átélnie.