Egy szőke emlékei

Április 25.

Tisztán emlékszem arra, amikor a múlt század hetvenes éveinek végén egy Múzeum körúti kapualjban (akkoriban így mentek a dolgok) megvettem az első Blondie-lemezemet. Jugó nyomás volt. A borító láttán az első benyomásom meg az volt, hogy öltönyhöz tornacsukát viselni nem ördögtől való. Az a Prada. Igaz, ezt akkor még nem tudtam, nekünk a Pravda jutott. Az információk lassan csordogáltak a rock and rollról is, kádergyerekeken, disszidens rokonokon és kamionosokon keresztül. Az már nincs meg, hogy miért éreztem ellenállhatatlan vágyat egy Blondie-lemez iránt, bizonyára hallottam valahol, hogy jó, azt pedig tapasztaltam, hogy itthon nem játsszák a rádiók a számaikat, tehát tényleg jó lehet. Nyilván egy jó kis tinédzsertombolásra vágytam, viszont csalódást okozott. Az énekesnőből sugárzott valami izgalmas, de csupán egy dal tetszett igazán, a One Way (Or Another), a többi langyosnak tűnt. Harcosabb attitűdöt vártam azoktól, akikről az a hír járta, hogy punkok, inkább popnak tűnt a cucc. 

Mivel a hetvenes években nem New York Cityben szocializálódtam, idő kellett hozzá, hogy legalább nagyjából összeálljon a kép. Hogy a szőke nőt azon a borítón Debbie Harrynek hívják, és együtt mozog a Ramonesszal, a Televisionnel, a Talking Headsszel, Iggy Poppal és David Bowie-val, és ez az amcsi verzió kicsit más, mint a brit zúzás. Azóta sok víz lefolyt a Hudsonon és a Berettyón, elég néhány kattintás, és mindent megtudhatunk a szösziről és kortársairól, még azt is, ami még nekik is újdonság lenne. Mert persze akadt néhány momentum az életében, amiről mindig Lemmy (Motörhead) örökbecsű mondása jut eszembe, arról, hogy milyenek voltak a nyolcvanas évek. „Csodálatosak. Kár hogy nem emlékszem semmire.” 

Na igen, van az úgy néha, hogy minden összejön. Vagy éppen semmi, de az majdnem ugyanaz. Ez van. Ez a címe Debbie Harry nemrég megjelent (Jaffa Kiadó, 2022) önéletrajzi könyvének, fordította Charles Bukowski magyar hangja, Pritz Péter. Az ilyesmire szokták mondani, hogy kendőzetlenül őszinte, meg ilyesmik, de ezt nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy egy rendkívül érdekes portré rajzolódik ki a lapokon, egy nőről, aki bátor, gyönyörű és mégiscsak punk. Noha számtalan olyan élettörténetet ismerünk a műfajban, amelyekben a hős(nő) a bikinis pultos, vagy más hasonló státuszból rengeteg buktatón át eljut a világhírig, de az Ez van tagadhatatlanul gördülékeny és szórakoztató, az illusztrációk pompásak, Debbie Harryben pedig tényleg van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, énekesnőként, színésznőként és alighanem múzsaként is. 

Ami nem véletlen. Véletlenek amúgy sincsenek, maximum azokat a ritka pillanatokat tekinthetjük annak, amikor Isten félrenéz. Debbie Harry ezt a következőképpen fogalmazza meg: „véletlenek… A kora hetvenes években a véletlenek meghatározó részét képezték az életemnek. A definíció alapján elvileg csak véletlenszerű, egymástól független eseményekről van szó, amelyek egybevágnak vagy találkoznak. De a valóságban a véletlen egyáltalán nem ez. A véletlen az, amikor a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Kapcsolódniuk kell, mintha valami földöntúli mágneses erő vonzaná őket egymáshoz. Dolgok, amelyek összekapcsolódnak és összefonódnak, hogy aztán korábban elképzelhetetlen kombinációkat alkossanak. Apró változások, amelyek új dinamikát nyernek, amikor a véletlen és a káosz valami újnak ad életet. Véletlen: az isteni beavatkozás, ami arra késztet minket, hogy megcselekedjük azt, aminek mindig is meg kellett volna történnie…”

Ez sem rossz. A többit meg elnyelte az elmúlt évtizedek kozmikus étere.

Április 26.

Egészen vékony kis sarlónak tűnt a minap a Hold az égen, közelében egy másik nővel, a Vénusszal. Szinte látszott a túlsó oldala. Mintha földtölte lett volna odafent. Mindeközben itt lent, a földön ötvenéves lett a Pink Floyd remekműve, a The Dark Side of the Moon, minden idők egyik legjobb hanglemeze. Az évfordulóra természetesen meg is jelent újra, most meg a fekete öves rajongók számára hozzáférhető lett az egykori turné egyik állomásán felvett koncert is. 1974, Wembley. A stúdióalbumból jelenleg az ötvenévesnél fiatalabb amerikaiak közül is minden tizennegyedik embernek van egy példánya. Úgy kezdődött, hogy a srácok leültek beszélgetni Nick Mason konyhájában, hogy miként is legyen azután, hogy az egyik zseniális alapító, Syd Barrett eltávozott. Aztán ez lett belőle. Talán nem véletlenül.