Évtizedekig vágyott rá, majd övé lett a hegyi ló

A veolnak mesélte az autó mellett, hogy 1958-ban jött az Osztrák Szövetségi Hadseregnek lehetőség, leválthatták az akkor még működőképes amerikai technikát. A Haflinger gyártása 1959-ben kezdődött, '60-tól szériában készültek a hadseregnek, ami az Alpokban használta a lovak leváltására. Érdekesség, hogy az osztrák hegyi ló neve a Haflinger. 

– Az autó csővázas szerkezetű, független kerékfelfüggesztéssel, portálhíd mind a négy keréknél, mechanikus differenciálzár elöl és hátul, alapból kapcsolható farmotor elsőkerék-hajtással és differenciálzárral, ami utolérhetetlen terepjáró képességet produkált – magyarázta a köztiszteletben álló szakember. – Ráadásul 620 kilogramm, igaz, hogy csak 640 köbcentis és 27 lóerő, de mindent tud, amit a nagyobb járművek is.

Többféle változata van, és olyannyira bevált a hegyekben, hogy 1965-től a civilek is hozzájuthattak. Ilyet kaptak a hegyi mentők, a tűzoltók és a rendőrség is. Az alap, a műszaki paraméterek mindegyiknél azonosak, a felépítménynek és a kasztninak van más-más jellege, de jellemzően az orr-része maradt ugyanez. 

– A motorjáról nem esett szó, de ez egy fél Volkswagen-motor, a régi, dupla kisablakos Volkswagen motorjának a fele – mutatta. – A szó szoros értelmében, a hengerfej kivételével, mert a furat, a csapágyak, szimeringek és minden egyéb megegyezik. 

Lakatos Lajos elmondta azt is, hogy egy régi álma volt a Haflinger. Sokféle terepjáróval dolgozott, volt szerencséje még próbajáratos eszközöket is a honvédség keretein belül kipróbálni, nemcsak szovjetet, hanem a nyugati, próbarendszámos autókat.

– Véletlenül találkoztam ezzel a típussal a '80-as évek elején. Azt hiszem, '81-82 körül kapott három ilyet a honvédség, de nem került hozzám belőle, mert egy hét alatt tönkretették mind a hármat – fogalmazott a nyugalmazott katonatiszt. – Egy teljesen tönkrement, mármint műszakilag, teljes egészében a differenciálmű-problémák miatt, míg a másik kettőt totálra verték a szó szoros értelmében úgy, hogy eltörtek a meghajtások, illetve a karosszéria is eltűnt. 

Abban az időben nem lehetett ehhez még hozzájutni, Nyugatról behozva pedig iszonyatosan drága volt.

– Vénségemre bennem volt a vágy az autó iránt, és miután az anyagiak és a szerencse úgy hozta, találtam egyet Magyarországon, ezt az autót – mondta. – Ennek az az érdekessége, hogy ez úgymond teljesen magyar, 1969 szeptemberében került harminchatodmagával a Vörös Csillag Traktorgyárba. Akkor még működött az a rendszer Magyarországon, hogy le kellett adni a fekete rendszámos autókat, amik ezek is voltak. A régiek talán emlékeznek rá: Röppentyű utca, Zsiguli és Moszkvics taxit, Pobedát, Warszawát, Volgát lehetett kézrátétellel, éjszakai rohammal megszerezni. 

Ez az autó is hasonló cipőben járt, egy gépészmezőgazdász főnök csípte meg, majd 42 évig használta. 

– Kétszer lett felújítva ez az autó – folytatta Lakatos Lajos. – Három évig jártam a nyakára az úrnak, miközben kinőtték a járgányt a dédunokái is. Az ő felesége meg az én nejem is megunta, hogy mindig az autóról van szó, ezért úgy döntöttek, hogy a 70. születésnapomra megkapom. Fölhívott az öreg fölháborodva, hogy a két asszony ezt megbeszélte, de úgy döntött, hogy miután most leszek 70 éves, vihetem. Kikötötte: ha néhány nap alatt nem viszem el, csak a halála után kaphatom meg. Így került hozzám. 

Ezután fél év kellett ahhoz, hogy a muzeális minősítés követelményeinek megfeleljen a gép. Más mellett csőcsatlakozások, bilincsek, csavarok lettek helyrehozva, cserélve. 

– Azóta örömmel nőttek fel benne az unokáim, mert ami itt, a Bakonyban hegycsúcs, pocsolya vagy szikla létezett, azt mind megjártuk Keszthelytől Fehérvárcsurgóig – mondta mosolyogva. – Mára kinőttek belőle, úgyhogy most már csak a kutya jön velünk, de mindig örömömet lelem benne, és használom nap mint nap.