Fotódokumentált csőrszámlálás és emberi elengedés

Szögre akasztott járom, arra rádobott, feltekert vezetékek, csövek – hevenyészett elrendezésük tűnt biztos lakóhelyalapnak, azt választotta egy rozsdafarkúpár a családalapításhoz. 

Fészket eszkábáltak szokás szerint csupa olyasmiből, amit mi nem tartanánk rá alkalmasnak, de szépen formálódott a szerszámtároló falánál a kerek nyílású kuckó. Hagytuk. Még az ajtót is nyitva hagytuk nekik, ne kelljen a törött ablak résén be- és kirepülniük. Hamar megérkezett öt életke, öt tojás.

Alkalmanként, amikor a szülőpár élelemszerzésre indult, gyors fotódokumentációt készítettünk a fészek belsejéről. Aztán a képernyőn felnagyított kép alapján elkezdődött az aggódó csőrszámlálás, megvan-e még a teljes csapat. 

S az alapos összehasonlítás, nőttek a legutóbbi fényképen tapasztaltakhoz képest. A kis lakás lakói lassan túlméretessé váltak. 

A kis tollas-borzasok egyike ki is szorult a fészek szélére, persze, hogy ő lett a kedvencünk. 

Ám kérlelhetetlenül elérkezett az idő, ösztönösen kirepülésre kényszerültek az énekeskék. Egyikük, talán az, amelyiknek a legtöbbet drukkoltam, az első reppróbák egyikén autóm antennájára szállt. 

Hosszan, majd fél órát pihent ott a meggyfa pirosló termését nézve, én pedig őt csodáltam. A természet tanít minket az elengedésre, kevés eredménnyel.