Az utolsó vezércikk vége...

Ismét szegényebbek lettünk egy kollégával, aki hetvenkét éves korában távozott el végleg közülünk. A Pollack Mihály Főiskola elvégzése után élete egybeforrt a sajtóval. A hetvenes-nyolcvanas években a Napló megyei napilapot tudósította közéleti eseményekről, publikált a Bányász újságban, szerkesztette és írta a Hőerőmű Energia című üzemi lapját, valamint munkatársa volt Pethő László főszerkesztése idején az Ajkai Szó városi lapnak. Harminc évvel ezelőtt megalapította a Zöld Alternatíva Szövetséget, és létrehozta a Zöld béka című környezetvédelmi és közéleti újságot, amelynek haláláig főszerkesztője volt. 

Mit mondjak, borzasztóan nehéz helyzetbe hoztál, Lajos. Ugye, el tudod képzelni, újságíróról múlt időben írni mit jelent? Ez gyilkos házi feladat. Nagyon nehéz elhinni, szinte képtelenség felfogni és megérteni, hogy utolsó kórházi találkozásunk után hamarosan elmentél, és nem vagy többé közöttünk. Te, aki számunkra a betegséged előtt a kicsattanó életerő, a harsány jó kedély megtestesítője voltál, csendesen távoztál mindörökre. Pedig kórházi ágyadon megbeszéltük a Zöld béka újságod lapzártáját. Kiosztottad az én feladatomat is: az ápolási osztály főnővérével készítsek riportot, te majd lefotózod, és megírod a lap vezércikkét. Akkor még gondolni sem mertem, hogy ez a Zöld béka „égi lapzártája”. A vezércikk sajnos itt van, de ennek nagyon rossz a slusszpoénja. Ezt az utolsó földi cikkedet gyalázatosan eltoltad! Most én mondok kritikát: ne haragudj, de át kellene írni a végét…! 

Ezzel az írással is te bíztál meg. Amikor beszélgettünk a kórházban, azt mondtad: „Ha majd meghalok, jót is írjál rólam.” Sajnos, eljött ez a pillanat…

Elgondolkodtam, hogy mennyi szépet és jót mondanak ilyenkor mindenkiről. Milyen kár, hogy ehhez előbb meg kell halnia az embernek. Nagy igazság ez, mert tényleg, ha a nekrológok gyönyörű mondatainak legalább a felét megkapnánk már halálunk előtt, bízvást szebb lenne az életünk!

A te életed így is szép volt. Minden gyötrelmével, buktatójával, vargabetűjével együtt is szép, hiszen mindig azt csináltad, amit szerettél. Legnagyobb szenvedélyed az újságírás és az ajkai bányászok voltak. Ezt bizonyítottad Csinger volt a hazám című háromkötetes könyvedben. Ezekből kiderül, hogy a bányászok iránti szereteted megkérdőjelezhetetlen. S a sors kegyetlen fintora, hogy az idei bányásznapon búcsúztunk tőled az ajkai újtemetőben.

Mikor megtudtuk súlyos betegségedet, kezdtünk félve gondolni távozásodra. Látszott rajtad, hogy valójában elindultál utolsó utadra. Nem panaszkodtál, inkább csendben tűrted a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. A váratlan betegség következtében elkezdődött számodra egy rémálom, amely különösen az utóbbi hónapokban kezdte teljesen összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Hívő emberként, emberi méltóságodat megőrizve, csendesen viselted a betegséget. Sajnos, az újságírók csendesen mennek el… 

Csendesen távoztál el közülünk, itt hagytad sok-sok barátodat, családodat, s örök szerelmedet: a Zöld béka újságodat. Abban a földben nyugszol, amelyet az elmúlt hetvenkét évben sohasem hagytál el.

Tudom, most jön a neheze. Egy frappáns befejezést kellene írnom a búcsúcikkemhez. Ez most lehetetlen vállalkozás.

Ezért a legsablonosabb szavakkal tudok csak búcsúzni tőled a kortárs újságírókollégák, a barátok, valamint családod nevében: Kedves Lajos! Ég veled, pihenj csendesen! Emléked örökké megőrizzük! 

Tollár Sándor