Katikám, kezdek kiakadni!

Én vagyok a családban a legidősebb, meg hát a nagymama is, szenteste hozzám jönnek a gyerekek, unokák, amit nagyon szeretek. Korán elkezdem a készülést, hogy minden úgy legyen, ahogyan szokott. Sváb gyökerűek vagyunk, vacsorára ezért mindig van mákos guba, de azt is megkérdezem, ki mit szeretne. Az évek során így lett kötelező a töltött káposzta, az is szokásos, ki hozza a halászlevet. Idén mintha a feje tetejére állt volna a világ: az egyik ezt nem ehet, a másik ki tudja, milyen kúrát tart, Évi unokám meg hozza amerikai párját, aki ottani ételt szeretne. Mi lesz így a hagyományainkkal? Mit főzzek, hogy mindenki elégedett legyen?

Kedves olvasónk ünnepi készülődését „édes terhek” nehezítik, mert mi lehetne kedvesebb gond, mit szeretteinknek örömet szerezni. A családi rituálék hozzájárulnak lelki egészségünk megőrzéséhez, ám ha túlságosan ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, elkerülheti a figyelmét, hogy megváltozott az életük. Egy neves pszichológus szerint „a hagyomány a szokások és a megszokás roppant terhe”, én azt mondom, van megoldás. A hagyományok újratervezhetők és átszervezhetők, érdemes időnként változtatni, az életünkhöz igazítani azokat. Most ez a feladat vár önre, és nem kell aggódnia, hogy a nemzetközivé vált családban a sváb ételek mellett helyet kérnek újak is. A készülődésnek legyen része a bevásárlólista megújítása, a megszokott, kedves érdeklődése arról, ki mit szeretne látni szenteste a nagy, családi asztalon. Azt nem tudom megmondani önnek, hogy mit főzzön, de arról írhatok, hogy okos tapintattal megtudhatja, ki minek örülne, miről mondjon le, mihez kérjen főzési tanácsokat akár az unokájától is. Ha így tesz, biztos lehet abban, hogy az együttlét örömét nem rontja el semmi, megtapasztalhatják a mulandóság és állandóság együttes élményét. Legyen így!