Útitársak a változó időben

Abban a bő negyedszázadban, míg aktív újságíróként dolgoztam, a ritkán előforduló kemény, havas teleken Balatonfüredről busszal jártam be a veszprémi szerkesztőségbe. Nem kockáztattam meg az autózást, még élénken bennem élt egy régi-régi decemberi nap, amikor csaknem fél éjszakát egy négyméteres, enyhén lejtő árokban töltöttem barátom Volkswagenjével. Javában sütött a délutáni nap, amikor a főútról letértem a völgyben, hegyek között megbúvó faluba vezető útra. Egy katonatársam ott lett körzeti orvos. Advent idején vesztette el rákbeteg feleségét. Éjfélig beszélgettünk. Közben, észre sem vettük, sűrűn, nagy pelyhekben szakadt a hó. Óvott attól, hogy elinduljak, de makacsul nekivágtam a kanyargós útnak, ugyanis a kocsit másnap vissza kellett adnom a barátomnak. Reggel egy traktor húzott ki az árokból. Mivel lassan, oldalazva csúsztam a mélybe, a bogárhátúnak nem esett baja. Persze kiszállni nem tudtam, a hótól nem nyíltak az ajtók. A havária egy életre szóló lecke volt. Azóta riasztanak a síkos utak. 

Egy téli, veszprémi színházi előadás után egy sikeres, jómódban élő, félig-meddig ismerős vállalkozó férfi felajánlotta, hogy levisz Füredre. A déli parton lakott egy villában. Szabadkoztam a kitérő miatt. De leintett, meg sem kottyan a BMW-nek. Méter magas hó szegélyezte a letisztított, keskeny sávvá szűkült utat. Hogy én miért nem autózom ilyen időben? Gyáva vagyok? – kérdezgetett. Ha összetörik a kocsim, nem tudnék másikat, netán újat venni, feleltem. Meg aztán nem hiányzik a balesettel járó hercehurca. Az árkos landolást elhallgattam. Az akkori válaszom persze most vált aktuálissá, hiszen jó pár kocsit cseréltem korábban. Most erre esélyem sincs.

A napokban egy somogyi falu buszmegállójában leintett egy nálam tíz évvel fiatalabb férfi. Évtizedek múltán is ráismertem a BMW-s jótevőmre. Külseje, mondandója korántsem árulkodott jólétről. Kérdezgettem. A vállalkozása fokozatosan csődbe ment, inkorrekt üzletemberek jégre vitték, partnerei csaltak, sikkasztottak. Szaporodtak az anyagi gondok, kölcsönöket vett fel, és sorra elmaradt a törlesztésekkel. Háromszor nősült, de mindegyik asszony elvált tőle, képtelenek voltak elviselni a bizonytalanságot. A balatoni fenyvessorban álló elegáns villa is elúszott, a márkás kocsik nemkülönben. Útitársamból ömlött a keserűség. Megvásárolt egy falusi parasztházat. Fiai, lányai néha meglátogatják, sajnálkoznak rajta, de soha nem hívják meg magukhoz. Amikor kitettem a siófoki kórház parkolójában, így köszönt el: „Jó kis kocsi ez a kilencéves Corsa. Vigyázzon rá!”