Kulturáltan magyarnak lenni

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz írását. Ilyenkor sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, események. De vajon tudjuk valójában, hogy mit ünneplünk, és nem csak kipipáljuk? Lepasz-szoljuk az általános iskoláknak, a művelődési házaknak és közösségi tereknek a méltó műsor megszervezését, egy napig ünnepélyes arccal végighallgatjuk a köszöntőket, irodalmunk és zeneművészetünk jeles alkotásait, ritkább esetben megnézzük egy magyar képzőművész kiállítását vagy elmegyünk színházba.

De mit viszünk haza belőle és kitart-e az év minden napján? Szeretném elképzelni, ahogy otthon a szülők beszélgetnek a gyermekeikkel a magyar kultúráról. Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű. Vajon miért nem ünnepeljük az év minden napján a kultúránkat, identitásunkat? Egyáltalán miért kell külön napot szentelni neki? Minek is?

Mi a magyar kultúra? Mitől vagyunk mi mások és mi bennünk a közös? Hallgatom a különböző véleményeket, nézem a magyarságukat hol büszkén, hol szemérmesen vállaló emberek gesztusait és azon gondolkodom: mit jelent nekem a magyar kultúra. Ebben az országban születtem, ezen a nyelven álmodom, olyan nekem, mint a levegő. Természetes, tudomásul veszem és csak akkor döbbenek rá, mennyire nem magától értetődő, hogy van, amikor épp a hiányával szembesülök. Mert milyen szép is a magyar nyelv, milyen gazdag és kifejező! Nem csak a magas művészetre kell gondolni, amikor a magyar kultúráról beszélünk. Kulturált lehet például a viselkedés. A kommunikáció. A közbeszéd. Egy vita. A sorban állás a boltban. A politika. A televízióműsor. Egymás elfogadása. A hangtalanok meghallgatása. Kulturáltan magyarnak lenni a magyar kultúra napján, már ez is elég lenne kezdetnek. Közben pedig nem érezni nagynak magunkat önnön nagyságunktól. „Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog, s mégis a sokaság e kettőt rendszerint összetéveszti”- írta Kölcsey. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Hol leszünk, kik leszünk. De nem feledkezhetünk meg róla, kik vagyunk. Honnan jöttünk, hova születtünk – és ezt nem patetikus retorikának szánom. Előbb a fa gyökere, aztán a törzse és a lombkorona. Közhely, mégis így van.

„Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.”

Szeretem ezt a földet. Annak ellenére, hogy sokakat nem ápolt s nyom nélkül eltakart, Petőfit, Radnótit. Nem szeretem, hogy sokan, akik tettek a magyar kultúráért, csak haláluk után vagy akkor sem kerültek, kerülnek be például a magyar irodalom könyvekbe. Vagy bekerülnek, rosszul tanítják és a gyerekek megutálják őket. Szeretem Gárdonyit, Jókait. Szeretem Schwajda György Himnusz című egyfelvonásos komédiáját. Szeretem Örkényt. Szeretem ezt a magyar népet, ahogy ők szeretik. Amikor van humora, rálátása önmagára, hibáira és gyengeségeire. Amikor ki tudja röhögni önmagát. Nem a másikat. Nem szeretem, amikor vakon, süketen, megtéveszthetetlen bizonyossággal magyarkodik vagy éppen lenézi saját magyarságát és megtagadja kultúráját.

Szeretek utazni, sokfelé jártam. Volt abban valami varázslatos, amikor Mészáros Mártával Kirgíziában filmet forgattunk és a jurták között a Megkötöm lovamat című népdal jutott eszembe és elénekeltem a hegyeknek. Dél-Amerikában versfoszlányokat mondogattam magamnak, amikor lázasan feküdtem egy padon. A gyermekeim szájából micsoda boldogság volt hallani az első szavakat! Patetikus vagyok? Lehet. Vagy csak őszinte. Nem szégyellem, de nem is verem a mellem, hogy magyar vagyok és fontos számomra a kultúránk. Csak egyszerűen beszívom, mint a levegőt.

Kéri Kitty

színművész