A lefejezett Krisztustól az elintézett nőügyig

Regényt, főleg egy nem kimondottan cselekményes, társadalmi-filozófiai-lélektani regényt drámává adaptálni különösen embert és társulatot próbáló feladat, hiszen hangsúlyt, fókuszt, fogást találni egy ennyire tekintélyes művön nem egyszerű. Szerencsés viszont a műfajválasztás, az előadás az alternatív krimi megjelöléssel találó besorolást kapott.  

A szereppárhuzamok kiemelten előnyösek, az édesanya–uzsorás asszony (Oravecz Edit), a Dunya–Lizaveta (Kárpáti Barbara) tartalmas párosítást eredményezett. Marmeladov, az alkoholista még ki sem lehelte a lelkét – első nagymonológja különösen erős –, Koscsisák András máris Szvidrigajlovként lép színre, de mindkét szerepben megállja a helyét, akárcsak a Katyerina Ivanovnát játszó Pap Lívia, aki egy kormányzósági nemesi leánynevelő intézet egykori növendékéhez méltó módon, szépen, fokozatosan zavarodik meg a második felvonás végére. Szonyát valódi éjszakai pillangóként kapják fel, reptetik a férfiak mulatozás közben, s a fizikumában megjelenő súlytalanság megerősíti a nézőben, hogy nem, az őt játszó Egri Zsófia semmi esetre sem lehet ennél erőteljesebb: belesimul a történetbe, s játékával, könnyed visszafogottságával épp annyi figyelmet követel, amennyit Szonya alakja megkíván. Porfirij (Egyed Brigitta) felbukkanását azonban legalább kétperces, masszív suttogás övezi a közönség soraiban, mire felismerik, majd megörülnek az ismerős arcnak, végül elhűlnek, mert a színésznő nemcsak, hogy megállja a helyét vizsgálóbíróként, de egyenesen új, hiteles Porfirijt hív életre. Színrelépésével érezhetően egyensúlyba kerülnek az erőviszonyok, hiszen Porfirij személyében Raszkolnyikov nemcsak méltó ellenfélre talál, de végre megjelenik valaki a színpadon, akivel a főszereplő bármiféle valós kapcsolatot épít ki, kövezze bár ennek a kapcsolatnak az alapját félelem, kíváncsiság vagy gyűlölet. Mert az első felvonásban Szelle Dávid egyedül küzd. Démonaival, a bűnnel és főleg a ránehezedő Raszkolnyikovval, aki se baráthoz, se családtagokhoz nem tud érdemben kapcsolódni, mert szerepe szerint nem kapcsolódhat – igaz, kiemelnivaló, szép pillanat, mikor a nővérével folytatott rövid táncban megértjük, mit jelent egymásnak a két testvér.  

A játék kétségkívül hangos: a kiabálások, a kocsmai lárma és az újra és újra földre zuhanó emberi testek puffanása gyakran tereli el a figyelmet a darab egyébként jól kivehető, könnyen követhető, aktuális éleiről, Raszkolnyikov gondolatmenetéről, mely világokat tehet, tesz tönkre. Letűnt birodalmaknak, s máig virágzó eszméknek odavetett, éles fricska például Porfirij kérdése, aki Raszkolnyikovot egy korábbi tanulmányáról faggatja: vajon a felsőbbrendű és a nem felsőbbrendű embert nem lehetne-e egyenruhával vagy valamiféle bélyeggel megkülönböztetni? Csak az egyszerűség kedvéért, nehogy összekeveredjenek. A nők helyzete is hangot kap, mikor arra terelődik a szó, hogy Lebezjatnyikov (Szente Árpád Csaba) megütött egy nőt, mire Luzsin (Molnár Ervin) ironikusan megjegyzi: jól elintézte a nőkérdést. Ugyanezzel az éles aktualitással köszönnek vissza egy jelenetben a tavaly ősszel kipattant szexuális zaklatási botrányok, mikor Dunya a bezárt lakásban kérdőre vonja Szvidrigaljovot, hogy erőszakra készül-e ellene, mire a férfi válasza annyi csupán, hogy azt nagyon nehezen lehet bizonyítani.

A tér egyszerű, könnyedén és hamar átláthatóan tagolódik szűkös albérletre, rendőrségi szobára, kocsmára, s éppen ezek a láthatatlan válaszfalak tudnak észrevétlenül összemosódni, mikor Raszkolnyikov lázálmaiba bepillantást nyerve hirtelen minden esemény és minden, számára fontos szereplő egy közös térben bukkan fel. A színpad hátterében, jobb és bal oldalt álló látványos, piros ajtókat kreatívan használja az előadás egyes jelenetek lezárásához, ügyes térváltáshoz – igaz, a játszók olykor talán kétszer olyan végletes, drámai erőkifejtéssel és hangerővel csapkodják azokat távozáskor, mint ahogy az bármely plusz jelentéstartalommal észszerűen indokolható volna. A négyzetrácsos háló, mely a teret három oldalról veszi körül, szabályosságával a kötött társadalmi normák, elvárások, bevett szokások vonalaira emlékeztet, melyeket a korszakokat meghaladó, felforgató eszmék csak ritkán zilálnak meg. Hiába ugyanis a vénasszonyok koponyájának betörését indokló, győztes eszme például, mert annak, aki ember vérét ontja – eltekintve a civilizált társadalomban dívó szabályoktól – Isten és a természet, a lelkiismeret szabályai szerint bűnhődnie kell. Így vagy úgy, de mindennek megvan a maga rendje, s ez elől az ember sehová nem menekülhet. Erre emlékeztet a színpad elején már az első felvonástól jelen lévő rabruha, mely csak a darab legvégén nyer jelentést és a színpad hátterének középpontjában alácsüngő fejetlen Krisztus. Bár a groteszk figurára Raszkolnyikov csupán egyetlen rövid pillanatra tekint fel, jelenléte az előadás teljes időtartama alatt beszédes: a véresen hagyott alak nemcsak a darabban is említett, Raszkolnyikov személyes istenkapcsolatán esett súlyos, tátongó sebet láttatja – ahogy attól anyja is óvja fiát levelében –, hanem érzékelteti egyben a keresztény világrendet, valós keresztény értékeket ért mindenkori csorbulást is.

Remélhetőleg nem felhőtlen szórakozásra számítva ülnek be a nézők a Bűn és bűnhődésre, ahogy az is feltehető, hogy a regényt sem könnyed, szórakoztató olvasmányként vette a kezébe eddig egyetlen olvasója sem. Az előadás tömény, s két felvonásba sűrítve számos olyan vetületét villantja fel az életről való gondolkodásnak, melyek kibomlását érdemes kivárnia mindazoknak, akik néhány órára szeretnének felülemelkedni a mindennapokon.

A Bűn és bűnhődést január 27-én mutatták be a Hangvillában, legközelebb február 9-én és 18-án láthatja a darabot a közönség.