Németh István Péter: Hazatérők

Köszönöm, fiam, hogy erre hoztál – szólt fiához az édesanyja a kerekesszékből a válla fölött. Színezüst hajának egy fürtjét meglibbentette az Ádriáról Somogyországon át ideérkező langy szellő. Az idős asszony bátyjának sírjától jöttek, s a polgármesteri hivatal elé értek. Megálltak kicsit a kánikulában.

Látod, ott állt a Duchon-ház – bökött közelre csontos ujjával. Elvitték a bombák, nem tudom megmutatni a gyerekkorom ablakát.  Születésem előtt két esztendővel állították ezt az első világháborús emlékszobrot. Mára a fásliját kikezdte a rozsda, mégis ő az én rendíthetetlen bronzkatonám. (Egyszer a Kis-tó partjára parancsolták, most megint itt áll a helyén.) A valahai ablakból a Szent István utcára láttunk. Kéményseprő nagyapád kapta a lakást, mivel özvegy Duchon Jánosné férje halála után tovább vezethette vállalkozást. A ház kapuján számtalanszor kigördült kerékpárjával bátyám. Böbivel itt voltunk lánykák, s valahányszor megláttuk, ahogy biciklire száll, utána néztünk. (Tudod, Böbi, akivel kottát szoktunk cserélni. Édesapja szemezte a rózsabokrunkat a konyhai ablak alatt. A barátném igen komoly szonátákat gyakorolt. Azokat bátyám a tangóharmonikán meg sem próbálta volna eljátszani. De ha Itáliáról énekelgettünk, e dalokat már szívesen kísérte volna gombos hangszerén.)

A fiú újra tolni kezdte a rokkantkocsit, hangtalan gördült a két kerék, nem érezte magát fáradtnak, ám édesanyja történetére tovább valahogy nem tudott igazán figyelni. Gondolatai elkalandoztak, követni kezdte ő is azt a biciklit, amit anyjáék annakidején, hiszen egyformán csillan meg a küllőkön a fény minden időben.

Anyja bátyja a városka szívébe igyekezett. Balra a Marton-féle fatelep gyantaillatú deszkáit rakodták, jobbra a patikából valami üvegcsével lépett ki valaki cselédlányféle. Nagy utcának mondták a tapolcaiak ezt a Főutcát régebben. Tudta ezt. (A Főteret, ahova ért, Szentháromság térnek nevezték el. Később Vörös Csillag, Sztálin és Lenin tér lett. A legutóbbiról már nem tudhatott.) Szüretkor a házak alóli pincékből kiömlött a mustszag. (S ez így volt mindig. Mintha a darazsak örök részegen dönögtek volna az árkok fölött. Az álmosító zöngésben a Szent Sebestyén kőalakját is övező vastag vasláncra támaszkodott talpával. A kőszent rezzenetlen szelídséggel nézte a fivért, aki nem fog többet élni Petőfinél, s kinek tekintete végigszaladt a görbe Batsányi utcán. Jobb keze felől a vendéglőből lárma, alább a Mayer-pékségből finom kenyérillat szűrődött ki. Ügyesen egyensúlyozott a kerékpár nyergében, egyhelyben állt, tovább tartva magát fél lábbal az izgő-mozgó kerítés-láncon. Álmában nyugtalanok voltak, nem maradtak moccanatlanok a szobrok. Pedig csak Nepomuki Szent Jánosról tudta biztosan, hogy a Felső-tó partjáról került le a plébánia épülete mellé, az Alsó-tóhoz. A Felső- és az Alsó-tó között, a fahídról is szétnézett. Nagybátyja, Bíró Gyuszi, aki a cserkésztársaival eljutott Itáliába – Tapolcán fogalma sem volt róla, melyik fronton vetették be – Velencéről mesélt neki nem régen. Őt utánozva – verseket írt s jól morzézott – azt játszotta: ha ide, a tóhoz jön, déli, olasz tájra jut. (Nem jutott el, viszont fiatalon még az egész Magyarországot bejárta fuvarjaival a teherautóján.) Lába alatt a híd fája, az alatt a hömpölygő víz. Finom remegés fogta el. Ezzel a jó érzéssel tekert tovább. Visszafele. S eszébe se villant, hogy esetleg céltalanul, nyílegyenesen suhan a városka rövid utcáin. Képzelte, ő a nagybátyja, aki ellenséges területen forgalmaz távírójával, mozgás közben, hogy ne tudják bemérni. Titkos jeleket sugároz szét az éterbe, miközben fölötte a Jóisten veszi az adást, mint imát csak. A Duchon-ház mögötti szőlőskerteknél kötött ki, s még mindig nem akaródzott letámasztania a biciklit. A vincellérház napórája mutatta még az időt. Aztán a Kórházon túl a hegyesdi szekérút előtt úgy döntött, hogy ideje mégis hazamenni. Jobbra a Tavasbarlang. Büszkén vetette föl irányába a fejét, hiszen kútásó nagyapja fedezte föl munka közben azt a lejáratot, amikor beomlott alatta a kőboltozat. Igaz, az érdem a kőművesmesteré lett, nem a családé, de erre soha ügyet sem vetett. Nyomta a pedált, ment haza, a szobájába, ahová behallatszottak a délután utolsó meg a reggel első kalapácsütései Speer Tóni bácsi műhelyéből. A legidegesebb lovak is tehetetlenül függeszkedtek a csiga alatt, a mester és inasai így tudták a patkolást elvégezni. Néha, mint egy meteorit, berepült fekhelyéig egy-egy izzó forgács. Szerencsére, mindig elkerülte a fejét, a függönyt csupán egyszer égette ki egy röpke, forró fémszilánk.

A fiú az édesanyját a kerekesszékben egészen könnyen tudta mozgatni, ám a Glázer Sándor utca dombján fölfele, a vadgesztenyék hűse alatt, nagyon megizzadt. Könnyebb volt tovább hallgatnia az idős tanárnőt, édesanyját, akit többen már meg sem ismertek, annyira lefogyott a nyolcvanon túl. A tört testéből enyhén oldalra biccent feje. Nyakcsigolyái felől érkező fájdalom-villámoktól sem erőtlenül tartotta mégis. Hónál fehérebb haj keretezte arcának szájából eleven csobogással patakzottak a városka új és fölidézett képei. Egészen kertvárosi házuk kerítéséig mesélt, mesélt: S tudod, nekem mályvaszín kiskabátom volt, alatta matrózblúz és sötét szoknya, térdharisnyában és fekete lakkcipőben úgy lépegetettem a misére. Így mentünk bátyámmal végig a Főutcán a boltok, a Szentháromság-szobor, a nyomda előtt, míg elébünk nem tűnt a templom. Oroszlán Évike, szegény, papája lezuhant a toronyból, amikor cserepezte. A megolvadt harangok fémlapocskái a porban még sokáig emlékeztettek minket a szörnyűségekre. S mégis olyan gyönyörű volt lábunk előtt Húsvétkor az az életnagyságú Korpusz. Körülötte fénylettek az ezüstös fillérek. Ilyenek voltak, mint a hajam most, ni. Jaj, fiam, vigyázz a kapunál!