Játszd tovább, Csabi!

2018.07.08. 07:00

Kőrösi Csaba nyolcadszor is a közönség kedvence lett

A veszprémi intézmény történetében, az önálló társulat 1961-es megalakulása óta, de talán a magyar színházak históriás könyveiben sem jegyeztek fel olyat, hogy egy színművész nyolcszor érdemeljen ki egy olyat díjat, amelyet a közönség szavaz meg.

Varga Róbert

Fotó: Penovác Károly / Napló

Igaz, ma már egyre kevesebb az olyan színész, aki egy társulat, egy város életében harminc évet eltölt, s ilyen hatással folyamatosan jelen tud lenni egy településen. Kőrösi Csaba a Petőfi Színházban átélhette ezt.

- Ez a város a családom. Olyan, mintha mindenkihez tartoznék. Felelősség és teher is ez, hiszen amit kap az ember a nagy ünnepi asztalról, azért kapja, mert szeretik – mondta Kőrösi Csaba színművész, aki rekordot felállítva nyolcadszor vehette át a közönség kedvencének járó Petőfi-díjat.

Fotó: Penovác Károly / Napló

Viccesen fogalmazva mondhatná, hogy nekem már nyolc…

– Milyen furcsa. Ez a nyolcadik Petőfi-díjam, de nekem nem lehet innentől nyolc. Soha nem is volt az. Egyre több terhet ró rám. Felelősség, ad a közönség valamit, azért, hogy holnap játsszak tovább.

A szeretet csak nem elhordozhatatlan súly?

– Képes azzá válni. Ez a legtöbb, amit kaphat a színész. Egy város szeretetét nem lehet megköszönni, kevés az én pályám, munkám ahhoz, hogy megháláljam azt a sok jót, amit tettek velem.

Nehezen hordozza a népszerűséget?

– Azt nem tudom, hogy ki mit ért népszerűségen, kinek mennyire fontos. Mosolyognak az emberek, rám köszönnek az utcán, én meg zavarban vagyok, mert nem üdvözöltem őket előre, hiszen nem ismerhetem az összes embert név szerint. Olyan, mintha mindenkihez tartoznék.

Elérzékenyül?

– Persze. Mostanában filmeken is képes vagyok könnyezni. Szentimentális leszek? Lehet, öregszem.

Pedig az ember a színpadon kívül is találkozhat a szeretettel, a magánéletben, családban.

– Az más jellegű érzelem, meg átalakulhat, el is múlhat. Házasságban nem töltöttem el annyi időt, mint itt, Veszprémben.

Egyik kedvenc Demjén-dalának címe is a Nekem 8. Ennek első sora így hangzik: „Megtörtént néha, hogy gyorsabb volt a fény, s előbb ért haza, mint én.” Megelőzte már a fényt?

– Elhittem-e Kőrösi Csabát? Előrébb tartanék, mint amit belül érzek? Nem hiszem. Magammal vagyok a legkritikusabb. Olyan akadt, hogy tudtam, jól csináltam valamit, kijött a szerep nagyon belőlem, de akkor sem elégedtem meg. Szilágyi Tibor mondta egyszer: „Csabi, az a baj, hogy magadból indulsz ki.” Nekem valóban az a mércém, amit belül érzek erről a pályáról. Ha mások is olyan pontosan és annyit dolgoznának egy szereppel, mint én, úgy tudnák a szöveget határidőre, ahogy magamtól megkövetelem.

Maximalista?

– Egyszer Fazekas István régi kollégám nyugtatott, hogy nem kell minden szerepbe belehalni. Szerintem meg igenis bele kell halni, azért vagyunk színészek.

Csorba András volt a színművészeti főiskolán a rektora, és azzal indította el a tanítványait: „Ha egy ember lelkét eléri egy színész aznap este, amikor színpadra lép, megérte ezt a pályát választania.” Ő mit mondana most erre a díjsorozatára?

– Remélem azt, hogy megérte felvennünk, jó választás volt. Ki tudja? Emlékszem, amikor apuval felvételizni mentem Marosvásárhelyre, olyan vihar kerekedett, hogy borultak a fák tövestül. Egy kempingben laktunk faházban, mert egész Vásárhelyen nem volt szállás, annyian jelentkeztek egyetemekre, főiskolákra. Össze­vissza álmodtam mindent, dobáltam magam az ágyban, apám mondta is reggel, mennyire nyugtalanul aludtam.

Mitől félt ennyire?

– Ki kell állnom a színpadra egy bizottság elé, s kitennem a lelkem, a szívem, az életem a padlóra. Erről szól minden a színészetben. Közben pedig ott a másik oldal, ha mindent egyszerre kiadsz magadból, akkor mi lesz a többi szereppel, előadással, amibe bele­rakod megint az életed? Kitartanak ezek hosszú évekig? Mennyit terítesz ki a gondolataidból, a világodból, sorsodból? És itt nem lehet nagyon mérlegelni.

Ilyen A király beszéde, amely ma is tart önben?

– Tart, de tart az Isten pénze, A holt költők társasága és még sok előadás. A király beszédéből (ebben Lionel Logue beszédtanárt alakítja – a szerk.) egy monológomat most is mondom biciklizés közben vagy a szaunában.

Miért?

– Egyrészt, hogy ne felejtsem el, másrészt így tudok abba az állapotba kerülni, mintha a színpadon lennék.

Készenléti helyzetet generál?

– Nekem szükséges, hogy állandó tréningben legyen az agyam. Nem tudok mihez kezdeni, ha nem pörög belül bennem valami, ami koncentráció­hoz segít. Mondják, bolond, önző tulajdonság ez, mert magammal foglalkozom állandóan. Kivel foglalkozzak, ha szöveget tanulok? Ott a szerep és én. Nekem kell kivinnem mindkettőt a színpadra. Esténként is elalvás előtt elkezdem mondani a szerepeket, verseket magamban.

Hátha kellenek egyszer?

– Azért is, és hogy semmit ne felejtsek el. Módri Györgyi mondta, lazuljak már el, mert mostanában hamarabb felszívom magam mindenen. Stresszesebb vagyok, ez igaz, de többet mozgok, ellensúlyozom az idegi feszültséget. A múltkor biciklizés közben tanultam verset, odaragasztottam a kormányhoz a szöveget. Megosztott figyelemre ez is jó gyakorlat. Tekertem, jöttek az autók, gyerekek, forgalom a bicikliúton, én meg hangosan mondtam verset. Kicsit furcsán néztek, de jól szórakoztak.

Ehhez az életformához is kell, hogy nagyon megszállottan, fanatikusan, szenvedélyesen szeresse ezt a pályát, vagy ön csak így képes színész lenni?

– Azért választottunk ilyen pályát, mert ezt szeretjük. A színész olyan, hogy neki semmi nem jó igazán. Ha sok a munka, az a baj, ha kevés, miért nem játszhat többet. Ha nagy szerepet osztanak rá, bele akar pusztulni, ha kicsit, akkor összeomlik, méltatlankodik, ő csak erre jó. Ha sok a pénz, az is gond, mit kezdjen vele, ha kevés, akkor meg miért akarják, hogy éhen haljon. Erre mondják, most dicsekszel vagy panaszkodsz? Így vagyunk összerakva. Nem vagyok különb a deákné vásznánál én sem.

Azt tartják, hogy ha valakinek megadatott öt-tíz szerep, amiért érdemes volt ezt a pályát választania, akkor már megérte színésznek lennie. Önnek ebből a szempontból összejött ez?

– Nekem talán több is adatott, de nem tudnék kiemelni egyet sem, hiszen az ember a gyerekei között sem tesz különbséget, hogy melyiket szereti jobban.

Azért régebben a Bál a Savoyban, a Legyetek jók, ha tudtok, az Isten pénze vagy A király beszéde mind az emlékezetes produkciói között lehetnek, hiszen jókor, jó időpontokban kapta meg azokban a szerepeit…

– Szerencse is kellett ehhez meg az egész pályához. A Bál a Savoyban azért jutott nekem, mert Rancsó Dezső elszerződött, s rám osztották Musztafa bejt. A Legyetek jók, ha tudtok-ban Fülöp atyát vendégművésszel tervezték, de elfogyott az anyagi keret, maradtam én helyben. Az Isten pénzében Marley nagyon jó időben ért, régebben Németországban is turnézhattam vele, most is játszhatom, örülök ennek. A király beszédében pedig tényleg szerencsés a találkozás Funtek Frigyes rendezővel és Csankó Zoltánnal.

Miért nem próbálta ki magát az elmúlt három évtizedben Budapesten, hívták régebben az operettszínházba is?

– Soha nem vágytam a fővárosba. Ott nem úgy élik a hétköznapokat a színészek, mint mi itt. Nekem az elmúlt harminc évben itt olyan sok műfajú előadás adatott meg, mintha végigjátszottam volna az összes pesti rétegszínházat jó rendezőkkel. Nem osztom azt, hogy mi csak vidék vagyunk. Veszprém egy kisváros, ahol jól érzem magam. Nem vagyok magányos, nekem az egész város a családom.

Önnek az egész élete a színház körül forog?

– Ahogy a kéziseknek a kézilabda körül, a focistáknak meg a labda körül. Nemrég kérdezték tőlem, ki nyeri a lab­darúgó-világbajnokságot. Valamennyire követem a meccseket, a brazilokat mondtam, de lehet, még az oroszok is beleszólnak a végjátékba. Aki otthon játszik, az előnyt élvez. Én is érzem, hogy más egy előadás itthon a közönség előtt, mintha a Nemzetiben, Fehérváron vagy Győrben lennénk. Az forog a fejemben, hogy meg kell felelni az elvárásoknak.

Dósa Mátyás és Kőrösi Csaba (jobbra) a Bob herceg című előadásban Fotó: Penovác Károly / Napló

Mit tud a Kőrösi, vagy milyen a veszprémi színház?

– A színház, a társulat számít. Megmutassuk magunkat, létrejöjjön a nézőtér és a színpad között az energia, kémia, rezonancia, hogy ott is érezzük a közös játék örömét. Ezért is tartom a vezetés jó ötletének, hogy koprodukciókkal vagy meghívásokkal más városokban is játszhatunk.

Lát különbséget a nézők között?

– Mindenütt más a közönség. Sőt, nincs két egyforma előadás sem emiatt. Érdekes, például Pakson, Fehérváron vagy a Klebelsberg Kultúrkúriában már annyit játszottam, azt érzem, mintha Veszprémben lennék. Megállítanak az utcán, felszabadul a lelkem, érzem, oda is tartozom.

Akkor talán ön tudná megmondani a leghitelesebben azt, amit sokan szeretnének tudni: milyen valójában a veszprémi színházi közönség?

– A veszprémi néző szereti a színészeit. Él-hal értük, nagyon hálás a tiszta, őszinte játékért, és mindent megtesz azért, hogy a színész a maximumot hozza ki minden szerepéből. A szeretet oldaláról közelít a színházhoz, ahogy a színháznak ez is a feladata és szolgálata feléjük.

Ez nagyon szép gondolat, de mit jelent ebben a közegben a színésznek szóló taps?

– Levezeti mindkét félben az előadást. Ha jó a színház, akkor felszabadul a katarzis, az adrenalin mindkét félből, és ehhez a kitöréshez a taps a legjobb eszköz. Olyan, mint egy közlekedőedény. Az élmény folyik egyik helyről a másik­ba át.

És akkor jön a következő cél, az újabb taps elérése?

– Nem tapsért, díjakért játszik az ember. A cél mindig a következő szerep megformálása, a felkészülés, a feladat, találkozás a darabbal, a partnerekkel, a nézővel. A fellépéseink és az előadások előtt nagy izgalommal hajtogattuk mindig: „Csak ezen legyünk túl, csak ezen legyen túl…!” Völgyesi Gyöngyike állandó zenei kísérőnk viszont azt mondta: ha túl akarunk mindenáron lenni a játékon, akkor abban mi a jó? Tényleg igaz, jó tanács ez. Ne legyünk túl mindenen a színpadon!

Nagyváradtól Veszprémig

Kőrösi Csaba 1959. május 26-án született Nagyváradon, majd 1983-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Pályáját Nagyváradon kezdte. Amikor Magyarországra jött, ügyelőnek jelentkezett a Vígszínházba, de nem vették fel, elindult vissza, ám lekéste a miskolci gyorsot. Visszament a színházba, ott Marton László igazgató azt tanácsolta neki, maradjon, jön hozzá másnap a veszprémi igazgató, hátha kell neki színész a Kőműves Kelemenbe. Kellett. Így 1988-ban a Veszprémi Petőfi Színházba szerződött. Kőrösi Csaba azóta két zalaegerszegi évadot (1990–1991 és 2003–2004) kivéve a Veszprémi Petőfi Színház társulatának tagja. Nyolcszoros Petőfi-díjas, Latinovits-díjas, a magyar színház- és filmművészet kategóriában Veszprém megyei Prima díjas színművész.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában