Tavaszi pillanatok rendhagyó ünnepvárással

Kísérteties ez ebben a márciusban. Hátborzongató. Tényleg így megy ez. Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz. Aztán összekeverednek az évszakok. A féldecik és a kormányzatok. Az írástudók és a farizeusok. Az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság. Például egyáltalán nem akartam naplót írni. Aztán most tessék.

Március 23.

Ma hetvenöt éve, hogy vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna magyar munkásnő. 23 éves volt. Boldoggá avatása folyamatban. A litéri temetőben található sírja és halálának helyszíne, az egykori kastély, a mai iskola udvarán kegyhely. Emlékét tábla őrzi a település határában. Jelképe a liliom. Szigligeten született, Badacsonytördemicen keresztelték meg. Hamarosan Köveskálra költöztek, ott tanult és onnan járt a szentbékkállai plébánia­templomba. Gyalog, hóban, sárban, hőségben, mindig. Néha belegondolok, hogy a lába nyomában járok, autóval, kényelemben. Legszűkebb pátriámban, a Káli-medencében, ami egy ideje turistaparadicsom.

Ő meg gyerekként abba gondolt bele Köveskálon, hogy a szomszédjában élő árva, nagyszülei által nevelt másik gyerek rongyokban jár, ezért elhatározta, hogy végigkoldulja a falut, hogy a pénzből ruhát vegyen neki. Szovjet katonák ölték meg, hat lövéssel. A róla készült játékfilm díszbemutatója ma este lett volna Veszprémben. Én Magdolna apját játszottam, tavaly ilyenkor még egy sírgödörből ugráltam ki-be a litéri temetőben. Most itthon vagyok, és a „lányomra”, a lányaimra gondolok megint. Imádkozom. Kilégzésre Jézus, belégzésre Krisztus. Ezt Anzelm testvértől tanultam Bakonybélben.

Március 24.

Ma lenne a Hamvas Béla Társaság alakuló ülése Veszprémben. Ma ez marad el. Ezzel vigasztalom magam: „Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni. Az étkezésre korábban jöttem, csakhogy tovább ülhessek itt. A tengerre láttam, a kicsiny kikötőre, ahol munkások, halászok, fügét áruló asszonyok nyüzsögtek.

Távolabb az öbölben apró szigetek, ciprusfákkal, középen kolostor. Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után, mikor a török kávét megittam, a heverőbe dőltem, lábamat felraktam a székre és a nehéz, illatos dohányt élveztem. Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna.” (Hamvas Béla: A babérligetkönyv)

Most, hogy ezt leírom, látom, hogy a helyesírás-ellen­őrző prog­ram nem ismeri fel ezt a szót, hogy babérligetkönyv. Nem is baj. Az megint egy új helyzet lesz, amikor a mesterséges intelligencia majd felismeri. Addig is én felismerem és átélem minden szavát. Ez a szöveg, amit magam is megéltem, és az élményt bármikor fel tudom idézni, látom, hallom és érzem. Látom a legfehérebb fehéret, a legkékebb kéket, hallom, ahogy üvöltenek a kabócák, és érzem a sót a bőrömön. Ha valami hiányzik, hát ez, egyébként elvagyok. Olvasok, emlékezem, élek. És ez az a szöveg, amiben összeér a szentháromság, Krúdy, Márai és Hamvas.

Emlékszem, egyszer jöttünk onnan hazafelé, és a hosszú utazás során, amikor a kisebbik lányom, aki megunta a horvát punkot, a dalmát dalokat és a bosnyák népzenét, amiket felváltva bömböltettem a hangszórókból, egyszer csak megszólalt hátulról: apa, inkább tegyél be egy hangoskönyvet. Tudod, a nyugist. Ez volt neki A babérligetkönyv. A nyugis. Úgy tízéves lehetett. Ha egyszer vége szakad ennek a horrornak, visszamegyünk mindannyian. Átöleljük Marinát, Ruzát, Ratkót, Marót és mind a haverokat. Aztán beleállunk a tengerbe térdig, és halat pucolunk. Fejünk felett sirályok köröznek.

Reggel hívott Feri, hogy jöjjek ki, meghozta a kenyeret, amit sütött. Leveszem a platóról. Meleg. Bepárásodik a tekintetem, de még tartom magam. Aztán átvágok a kerten, és akkor már nem. Elég nagydarab srác a Feri, de azért mindig elcsodálkozom azon, hogyan fér belé ennyi jóság és empátia. A küszöbön összeszedem magam, és diadalmasan bemasírozok a konyhába a zsákmánnyal. Kiteszem vászonra. Kereszt. Friss, meleg kenyeret eszünk, zsírral, medvehagymával. Immunrendszerünk csúcsra járatva.

Este nyolckor kiállunk a teraszra, és tapsolunk. Így köszönjük meg az orvosoknak, a nővéreknek, a mentőknek, a szociális munkásoknak, a postásoknak és mindenkinek, akik kockáztatnak és dolgoznak értünk. Friss szél támad, a reggeli hó már elolvadt. Hálásnak lenni jó. Keretbe került a nap.

Március 25.

Nagy pelyhekben szakad a hó. Már nem mondok semmit. Felvetődik a kérdés, mi változott az önkéntes majdnem karanténban. Látszólag nem sok minden. Home office? Ezt csinálom minimum tíz éve. Nem utazás? Leírtam már sokszor, úgy alakult, hogy többnyire helyben utazom. Elképzelem, elengedem. Érdekes műfaj. Mindenesetre békeidőben sem tartoztam azok közé, akiket az asztal körül kergettek, ha a telet nem Balin, a tavaszt nem valamelyik hüttében töltötték, és nem vadásztam repülőjegyeket hosszú hétvégékre.

Az ökológiai lábnyomom nem sokkal nagyobb egy csecsemőénél. A napi rutin ugyanaz. Megetetem az állatokat, fát hasítok, begyújtok, írok, elpakolok, kert, udvar, veteményes, ilyenek. Egy évben van öt nap, amikor már nem bajmolódom a fával – ami karbantartja a fizikumomat –, és még nem kell füvet nyírni, ami egyébként szintén. Ez a tudás most jól jön, egy ember egy űrállomásról legalábbis azt üzeni, hogy ez fontos.

Amerre nézek, hősök. Nem teszem hozzá, hogy hétköznapiak, mert nem azok. Mindenesetre az emberiség lassan átértékelheti a köztériszobor-állítási szokásait. Hatalmi tébolyban szenvedő uralkodók, véreskezű hadvezérek helyett orvosok, ápolónők, szociális munkások, boltosok, zsaruk és postások kerülhetnének a talapzatra.

Dél van. Ima a pápa vezetésével. Miatyánk… Brutális nagyböjt. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.