Kokárdás betonozás és a rock and roll nagyik

Március 15.

Meghalt Dinnyés Jóska. A Daltulajdonos. Így is nevezték többek között. Zeneszerző volt, énekes. Öröm, hogy generációs hézaggal ugyan, de a kortársa lehettem és megtisztelt kitüntető figyelmével. Nagy szomorúság, hogy elveszítettük. És talán van némi szimbólumértéke annak, hogy pont ezen a napon.

Hideg, böjti szelek fújnak, a kert sarkába hordják az emlékeket. Annyiféle március tizenötödikét megértem már. A szaladgálást a rendőrök elől, a „lánchídi csatát” ’86-ban. Túl nagy a kokárdád? Az a baj. Karszalag? Veszed le rögtön?! Aztán ’88-ban már nem nagyon tudtak mit kezdeni a „tízezresre duzzadt tömeggel”. Jó volt fiatalnak, márciusi ifjúnak lenni. Fehér ingben, lobogó hajjal belélegezni a tavaszt. A hatalom egyszerre tűnt szánalmasnak és nevetségesnek. Az ember futtában röhögött a gumibotozó rendőr félrecsúszott, idióta tányérsapkája láttán.

A rezsim másodfokú rettegésben szenvedett március idusától. Az elsőfokút október huszonharmadika okozta neki. Mindkét esetben már napokkal előtte reszketni méltóztattak és elsápadtak vala, miközben preventív csapásként gyűjtögették befelé a megbízhatatlan elemeket. Kínjukban összehozták az egyik legabszurdabb kombót, a Forradalmi Ifjúsági Napokat. Megpróbálták összemosni Petőfit Kun Bélával és valamelyik ukrán fronttal.

Mindeközben rosszkedvűek voltak. Nem csoda. Amíg mi kézenfogva sétáltunk a csodaszép, bimbózó lányokkal, és azt énekeltük, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, a munkásőrök és az ifjúgárdisták megpróbáltak félelmetesnek látszani az elszabott egyenruhájukban, váltakozó sikerrel. Aztán békésebb idők következtek: koszorúk, huszárok, lovak, gyerekek. Ez a mostani viszont alighanem a legszürreálisabb mind közül. Kokárdával betonozunk.

Március 16.

Egy zen mondás erre a napra. „A tolvaj itt hagyta – a Holdat az ablaknál.” Újhold van, szép sarló. Második napja tombol a szél. Faház érkezik. Reményeink szerint ebbe kerülnek majd a könyveim, melyek jelenleg egy barátomnál bedobozolva várják sorsuk jobbra fordulását. A házikó van vagy másfél tonna, lapokra szerelve jön, valami miatt egybecsomagolva, ami nem valami nagy ötlet. A teherautó sofőrje menti meg a helyzetet. Betolat a szűk zsákutcába, cipőkanállal beteszi a járművet az udvarba, majd a daruval olyan pontosan helyezi el a csomagot a megadott helyre, mint egy órás a fogaskerekeket. Ámulatba ejtő mutatvány, engem amúgy is mindig lenyűgöz, ha valaki ennyire ért ahhoz, amit csinál, legyen bár kőfaragó vagy balett-táncos. Itt van például mindjárt Tátrai Tibor, aki Kossuth-díjat kapott az ünnepen. Egy ideje már nem meglepő, ha egy rockzenész magas állami kitüntetésben részesül, hiszen igazán vaskalaposnak kell ahhoz lenni, hogy még mindig ne ismerjük el a rock társadalomra gyakorolt erős hatását, és a generációváltás is megtörtént. A mai nagymamák jelentős része már a Beatlesre sikoltozott és a Rolling Stoneson nőtt fel. Tátrai esetében ráadásul rögtön szélnek ereszthetjük a politikai indíttatású nyafogást és átkozódást, egy gitárriff se nem bal-, se nem jobboldali, az egy riff, és passz. Oda kell tenni rendesen. És a Tibusz mindig odatette rendesen, ha Radics Bélával játszott, ha éppen B. B. Kinggel. Nagyon nagy gitáros és persze a magyar folklór szerves része. Ha egyszer kiadja az emlékiratait, dőlni fogunk a röhögéstől.

Március 17.

Egy zen történet. Egy szerzetes odament a mesterhez, és azt mondta: – Sok-sok éve itt vagyok, de nem osztottál meg velem semmiféle zen tanítást. Ha így megy tovább, el kell hagynom téged.

A mester így felelt: – Reggel, amikor „Jó reggelt!”-tel üdvözölsz, „Jó reggelt!”-tel köszöntelek. Amikor hozol egy csésze teát, hálásan megiszom. Ha bármi mást teszel értem, megköszönöm. Miféle egyéb tanítást vársz tőlem? Nincs különleges tanítás. A mindennapi élet legegyszerűbb dolgainak mélységes jelentése van, ami igen egyszerű és világos: csak a szemünknek látnia kell, hol a jelentés. Ha ez a szem nincs nyitva, a zenből nem lehet tanulni semmit.

Nos, így valahogy. Venni kellene egy nagy levegőt és kihajítani az ablakon ezt a sok okosnak és intelligensnek nevezett vackot, ami ontja rólunk az információt a már spájzban lapuló Zuckerbergnek és a hálószobánkban leselkedő google-os csávónak, visszaadni a szavak eredeti jelentését, és a világjárvány után nem úgy élni, mint előtte és közben. A tiszta lap persze illúzió csupán, de lehetne reménysugár akár. Végül is nem annyira bonyolult. Belégzés Krisztus, kilégzés Jézus.