Minden napra egy vers: Kárpáti Barbara kedvenc versét mutatjuk be

Kárpáti Barbara családjában egyedüli esetként, kicsi gyerekkora óta nagyon érdekelte a szereplés, az éneklés és a színház. 6 éves korától egészen az érettségiig tagja volt a Cseppszínház Színitanodának. Ezalatt belekóstolhatott a szinkronizálás világába és bekerült a Szép Ernő Színház előadásaiba is. Érettségi után felvették a Pesti Magyar Színiakadémiára, Gémes Antos osztályába. Remek tanárai, mesterei voltak és számos Pesti Magyar Színházas produkcióban vehetett részt. Az ott eltöltött három év után került a Pannon Várszínházhoz.

Kárpáti Barbara a Pannon Várszínház színésze Pilinszky János Ne félj című költeményét adja elő.

Pilinszky János 1921-ben született, 1981-ben hunyt el. Az életmű több korszakra oszlik. Pilinszky első verse 1938-ban jelent meg, majd a háborús idő viszontagságai és saját katonai behívása miatt a publikálás esetlegessé vált. Első verseskötete Trapéz és korlát címmel 1946-ban látott napvilágot. E kötet már érett, karakteres költőt mutat, aki a világba vetettséggel, a semmivel szembesül, és ezt az egzisztenciális élményt viszonyítja az emberi létezésen és halálon túli transzcendens tényezőhöz, kimondatlanul Istenhez. A kezdő korszak így közelít a kortárs irodalmi egzisztencializmushoz (de nem azonos vele), és feldolgozza – többek között – a kétségtelenül meglévő Babits- és József Attila hatást.

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.