A Bakonyban találta meg a békét Csóti Gabriella Rózsa keramikus

Itt ért révbe, itt találta meg a nyugalmat, a békét, itt ad számára ihletet a festői szépségű, varázslatos táj, a misztikus világú település. Itt van a saját maguk által, a romokból felépített otthona, ahol az eresz alá beköltözött a rozsdafarkú és ahol egy törpemalac tizenegy évig családtag lehetett.

Zircen született, járta iskoláit fiatal felnőtt koráig. Már óvodásként szeretett gyurmázni, vonzotta az agyag formázhatósága. Általánosban és gimiben rajzszakkörre járt, szeretettel, tisztelettel gondol kedves tanárára, Szeifert Györgyre, akitől sokat kapott: tudást, szemléletet, értéket. Tizenhat éves volt, amikor – látva egy figuráját – azt mondták a szakemberek, hogy tehetséges ez a lány. Fiatalkori álma volt, hogy keramikus lesz. Az út nem volt sima, sok akadály gördült elé.

Fiatalon anya lett – nagyon büszke három szép, okos, tehetséges gyermekére –, a költözések, csalódások és a mindennapos munka nem kedvezett az elmélyült művészi munkának. De nem adta fel, dédelgette magában az álmot, hogy majd egyszer… Aztán eljött az „egyszer”, kitanulta a fazekasságot, amely egy ősi mesterség. Évszázadokon át a fazék volt a legfontosabb cserépedény, használati tárgy, de a vásárokra a gerencsérek készítettek madaras cserépfütyülőt, körtemuzsikát, amiről Móra Ferenc is ír.

Innen már csak néhány merész lépés az iparművészeti kerámia, melyek Gilla míves tárgyai. Az iparművészeti zsűri ezeket igényesen kivitelezett, technikailag és formailag átgondolt alkotásoknak minősítette, dicsérve egységes stílusát, harmonikus színvilágát, igényes, szép máztechnikáját. Népmesei volt az út, amit megtett, hiszen a népmesékben is elindul a legkisebb fiú, s kiállja a próbákat, legyőzi a hétfejű sárkányt, a gonosz boszorkát, és elnyeri a királylány kezét, majd él boldogan a kacsalábon forgó palotában. Gilla alkotásai között is vannak várak, paloták.

A kerámia a szobrászat és a festészet között foglal helyet, egybefogja a plasztikát és a színt, de a két elem egybeötvözésével önálló műfajt teremt. Mondják, a szobor ott rejlik a kőtömbben, az agyagban, csak le kell fejteni a felesleget, leválasztani róla a felesleges kő- vagy agyagmennyiséget, és akkor majd megjeleníti önmagát. Az anyagból Gilla valóban lefejti a felesleget, de ezen túl élettel tölti meg, felruházza szépséggel. Az élettelen anyag, agyag így válik élővé, megszólítva a szemlélőt, az alkotásban elmélyülőt. Szemet gyönyörködtető igényesség, játékosság, báj, mesevilág, ami a szobrokból árad. Színek, formák, melyek a legapróbb részletekig illenek egymáshoz és az alkotóhoz, az őt kifejező világhoz, amit tükröz, elénk tár egyéniségén átszűrve. Selyemmalac kerámiák a mottója. Hogy honnan a név?

A művésznő sokat mesélt a gyermekeinek, képregényeket rajzolt, varázslatos mesekönyveket varrt nekik. A selyemmalac is a képzelet szüleménye, egy szeretni való fényes szőrű, kényes meselény, aki nem hempergőzik meg a sárban, egy okos játékmalac, aki emberi tulajdonságokkal van felruházva. Maguknak találták ki. De vannak páva- és lepkemalacok, macskák, gekkók, a királylány csókjára áhítozó békakirályfiak, csigabigák, hétfejű sárkányok. És hintalovak, angyalok, mesebeli babák, kalapos, ernyős, madaras, kutyás, levendulás, pipacsos dámák, a Ki nevet a végén? társasjáték figurái művészi kidolgozású asztalkán – így már örömmel indul a játék –, és bámulatos, egyedi sakkfigurák, valaki azt mondta, ezt a királyt kár lenne leütni. Egyszer egy látogató ezt írta a vendégkönyvébe: „Beléptem egy igaz mesevilágba, Ének szólt a csillagokig és elvitte lelkemet az angyalokig, életet adott egy szebb világnak. Láttam agyagból élőt, alakot, szárnyas malacot, ennivaló kacsát, nagyanyám arcát, szelíd macskát, ki csuporba húzta mancsát, mosolygó lovat, ő egy bögrébe tolat, tünékeny, tekergő, bőrszínű fát, mellette testvérét, ki árnyékot ád, közöttük angyali gyerekek. Mozdulatlanok, de ajkukon az ige, ők viszik el kerámia énekedet a csillagokba.”

Mese és játék. Mindkettő jelen volt, van a művésznő életében. Kedves költőjétől, József Attilától idézett mottója: „…tu- dom, mint a kisgyerek, csak az boldog, ki játszhat. Én sok játékot ismerek, hisz a valóság elpereg és megmarad a látszat.” Vallja, kell, hogy örökké játsszunk, hogy fiatalok maradjunk, kell, hogy mesevilágot teremtsünk magunkban, kiszakadva a mindennapi, sokszor csatározásokkal teli világunkból. A gyermekek értékrendje is sokkal kifinomultabb lesz, ha így nevelődnek. Játszani jó. Van felnőtt, ki bevallja, van, ki nem, pedig a lelke zugában mindenki őrzi az örök gyermeket. A játék kortalan. – Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani – írta George Bernard Shaw. Vagy Kosztolányi Dezső gondolata: „A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa.” Ezek az érzések kerítik hatalmukba a nézőket Gilla szobrait szemlélve. Egyfajta felüdülés ez, mely jókedvre derít, mosolyra fakaszt. Csóti Gabriella kiállítása november végéig látható a helyi tájházban.