Az ősi hagyományokból építkezik Laczkó Péter vándorfényképész

Elképzelem múltbéli találkozásukat. Ha kortársak lettek volna, és az ifjú Reguly, ki­sétálva házuk kapuján meg­látja a fotográfus sátras szekerét, talán barátok lettek volna. A tudós ugyanis elsőként használta a fényképezés technikáját a néprajzi terepmunkában.

Óriási volt a fejlődés

– Oroszországi útjáról hazatérve itthoni néprajzi kutatásai is jelentősek – a palócoknál készített dagerrotípiát, vagyis ősfényképet, amelynek készítési eljárását 1839-ben tették közzé. Azóta óriásit fejlődött fotografálás, de, amint a példa is mutatja, jelenünk gyökere a múltban van. A vándorfényképész élete nem volt könnyű. Ez egy foglalkozás volt a fotográfia történetének kezdeti szakaszában, amikor nem volt műterem, a fényképész dolga és érdeke volt megtalálni a célközönséget. Járta az országot, dolgát végezve továbbállt, egy kis település nem tartotta volna el, a nagyvárosba meg nem igazán utaztak be az emberek fényképezkedni. Voltak, akik házat béreltek, ideiglenes műtermet berendezve ott. Nekem otthon nincs stúdióm, rendezvényekre települök ki. Lenne e műfaj iránt érdeklődés, de jobban kellene fókuszálni a népszerűsítésére. A fotográfiához kötődő szerkentyűket is tervezek, építek, optikai játékokat, az egy másik irány; egyikük épp most látható a Műcsarnokban – mondja Péter.

Átörökíteni a tudást

Tanára Zalka Imre vándorfotográfus volt, segédjeként tőle tanulta a mesterséget. Elvégezte a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakát, de vallja: a mesterségbeli tudás nem iskolai végzettség függvénye. Kitelepüléseire puttonyos autóval és kisbusszal szállítja az eszközeit, a stand fel- építése, bontása pár óra. A „mű- terem” két részből áll. Bármilyen hihetetlen, a sátorszerű kamera olyan nagy, hogy a belsejébe bemehet két-három ember, aki onnan szemlélheti a fotografálás folyamatát.

A fényképész a túloldalon áll és dolgozik. A modell a sátor előtt ül, a „doboz” oldalában van egy lencse, amely a képet fejjel lefelé rávetíti a sátorban elhelyezett papírlapra, a fényképész beállítja a kép élességét egy előre-hátra tekerhető karral, rátesz a papírra egy fekete lapot, bezárja a lencsét, rárak egy filmet, visszaszámol: 3, 2, 1, majd három másodpercnyi ideig fényt kap a fényérzékeny anyag, ezt követően kerül az előhívó folyadékba. Pár perc alatt elkészül a negatív, ezt fixálni kell, majd szárítani és arról egy pozitívot készíteni, ami egy másik sátorban történik, külön procedúraként. A másolat elkészítése több ideig tart, mint a negatívé.

Laczkó Péter említette, nem egyszerű a vándorfotográfus élete. – A sátor belül sötét, csupán egy vörös fényforrás ég, olyan nyersanyagot használok, mely ennél a fénynél érzéketlen, ezért lehet végignézni az egész folyamatot. Ez tulajdonképpen egy fotólabor és egy fényképezőgép keresztezése. A hagyományokból építkezve terveztem meg, részben olyan, mint az elődöké. Régen is kellett egy kis kamra a helyszínen a képkidolgozáshoz, ez adta az ötletet – mutatja a sátorban Péter.

Lehet, Reguly Antal nem lepődött volna meg e technika láttán, ma azonban sokakból ámulatot, csodálatot vált ki egy vándorfényképész munkája. Amit Laczkó Péter végez, az hagyomány- és értékőrzés, ugyanakkor az ősi alapokra építve értékteremtés.

Fontosnak tartja a tudás átörökítését. Kamerája alkalmas arra, hogy az érdeklődők átéljék a felvétel mozzanatait, a kép leképezését, rögzítését, a negatív kidolgozását.

– Specialitásom – azonkívül, hogy képeket készítek –, hogy ha nyitott fülekre találok, a régi eljárásokról magyarázok; ez egyfajta ismeretterjesztő tevékenység, csepegtetve kicsit a régi, sokszínű fotografálásról. Sokan megdöbbennek, rácsodálkoznak, és van egy abszurditása a dolognak, amit én nagyon szeretek: így egy kicsit ki van fordítva a valóság, mert nem azt kapják, amit várnak. A lényeg a katarzis, az élmény, a megdöbbenés, meg az a furcsaság irányomban, hogy miért van az, hogy ma valaki ezt csinálja. Igen, furcsa, amit én ma prezentálok, mert a mai fotográfia teljesen más értéket mutat – fejtette ki a vándorfényképész.

Két különböző világ

Izgalmas, egyedi élmény az effajta fotózkodás. Míg a nem tetsző digitális képet a pillanat tört része alatt törölni lehet, ez nagyon statikus. E technikának elég sok kötöttsége van, amihez a modellnek kell alkalmazkodnia, és nem fordítva. Nagyon keskeny az a sáv, amin belül élesek lesznek az arcok. Több személy esetén egyforma távolságban kell elhelyezkedniük a kamerától, ez eleve megszabja a kép elrendezését. Nem lehet fekvő, térdelő, elöl, hátul álló sor, és a használt nyersanyag fényérzékenysége a ma megszokott fotográfiai eljárásoknál használtakhoz képest sokkal alacsonyabb, ezért több fényt kell hogy kapjon ahhoz, hogy a kémiai folyamat elinduljon. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy három-négy másodpercig, a napszaktól is függően, nem szabad mozogni, beszélni, pislogni: bizony még egy felnőttnek is nehéz ráhangolódni a mozdulatlanságra, nem beszélve egy gyermekről. Ha az élesség beállítása után valaki elmozdul, nem lesz éles a kép. Így a siker nemcsak a mesteren, de a modelleken is múlik.

Péter az általa tervezett optikai szerkezeteknek humoros, találó nevet ad, amely lefedi a lényegét. A körtükrészeti nyolcszögvény optikai játék. Működése abban áll, hogy a zárt, nyolcszögletű, sátorszerű térben egy tükör és periszkóp segítségével az asztalra varázsolja a külvilágot. Lehet élességet állítani, feljebb emelve a távoli, lejjebb engedve a közeliek vehetők ki jól. A körlátászati harmonikum egy speciális lyukkamera, amely panorámaképet készít, de nem a megszokott formában. A síkfilm hengerpalást formában kerül a kamerába, körülötte hat lyuk helyezkedik el, melyeken át jut a zárt térbe a fény. A benneülészeti szerkentyű egy egyszemélyes, kurblis mozifülke. Van még pévécészeti csőlyukvány, térnézészeti hatlyukvány, egytérészeti többképvény, korrigálászati képörökész.

– A régi és a mai fotografálás két különböző világ: nagyon eltávolodtak egymástól, kevés a kapcsolódási pont. Éppen ezért érdemes az ősit megmutatni, mert egyébként az az alapja mindannak, ami ma is történik – zárta a beszélgetést Laczkó Péter.