Az embermentők keserves sorsa

Hantó Zsuzsát nem érdekli, épp mivel illik foglalkozni történész berkekben. Akkor sem érdekelte, amikor az évtizedekig elhallgatott hortobágyi zárt munkatáborokról kezdett írni, ahová 1950-től ítélet nélkül internáltak, és rabként dolgoztattak ártatlan embereket, kisgyermekes családokat és öregeket, miután kisemmizték őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy nem illettek a születőfélben lévő kommunista diktatúra társadalmi struktúrájába, és ehhez elég volt az is, hogy valamelyik új helyi potentát szemet vessen a javaikra. Ezt nevezték megelőző intézkedésnek. A nem létezett bűnökért a leszármazottak is bűnhődtek. Nem járhattak állami középiskolába, egyetemre, nem kaptak képzettségüknek, tudásuknak megfelelő munkát, sőt egész életükben gyanús elemek maradtak.

A történész tényekből dolgozik, akkor vajon miért kelthet heves indulatot? Kit és miért zavarhat a múlt tényszerű feltárása? Ötven-hetven év a történelemben nem idő. Ha a főszereplők már nem is élnek, itt vannak a gyermekek, unokák, akiknek kínos lehet a felmenőjük tette, és talán még annál is kínosabb, hogy ma olyan vagyonokban ülnek, amelyeket a szülők, nagyszülők jogtalanul szereztek. Esetleg kiderül, hogy a szülők és nagyszülők gondosan felépített képén foltok jelennek meg, ezzel szemben azok az emberek látszanak tisztának, akikről eddig mást állítottak.

Amikor Hantó Zsuzsa – aki megalakította és elnökli a Koszorús Ferenc Emlékbizottságot – megírta a német megszállók és kiszolgálóik által tervezett budapesti csendőrpuccs megakadályozásának történetét, kitört a botrány. A történész ugyanis azt állította, hogy Koszorús Ferenc ezredes Horthy Miklós parancsára cselekedett, és ezzel az akcióval megmentette a budapesti és Budapesten menedéket talált zsidók életét. Ezzel szembement a hivatalos állítással. Horthy szerepe egyébként is folyamatos viták és értelmezések tárgya. Vannak történészek, akik nem fogadják el, kétségbe vonják a Koszorús-akció tényét, mert ezzel ki kellene mondani, hogy Horthy kormányzónak szerepe volt a mentésében Koszorús Ferenc páncélezrede ugyanis a tervezett kiugrásra állt készenlétben, ezt vetették be, áldozták fel a nyilas hatalomátvételt támogató budapesti csendőrpuccs leverésére, magyarázza Hantó Zsuzsa, aki fontosnak tartja azt is, hogy beszéljünk azokról, akik segítettek a bajba, életveszélybe került menekülteknek, közöttük sok zsidónak is. Róluk szól az Embermentés, sorsok, tények és tanúk című, most megjelent tanulmánykötet, mely a 2019. november 14-én az Országgyűlés Főrendiházi üléstermében elhangzott előadások írott változata.

Európában Magyarországon mentették a legtöbb embert, mivel 1939-től szervezetten, kormányzati szinten is folyt ez a tevékenység. A belügyminisztériumon belül a IX. osztály foglalkozott a menekültügy polgári vonatkozásaival. Ennek a vezetője id. Antall József volt. A menekült katonákkal a Honvédelmi Minisztérium 21. osztálya foglalkozott. Vezetője Utassy Lóránd ezredes volt. Ugyanis a Genfi Egyezményeket ratifikáló 1936. évi XXX. törvény a menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánította, jogi védőhálót biztosítva a mentettek és eszközt a menekítők számára. Ebben a vonatkozásban a magyar felfogás humanizmusával egyedüli példát szolgáltatott Európában.

A határőrség 1939. szeptember 21-én megnyitotta a magyar-lengyel határon az átkelőhelyeket a lengyel menekültek előtt. Rajtuk kívül francia, angol, holland, olasz, szerb, és orosz hadifoglyokat és polgári menekülteket is befogadott Magyarország, tízezreket az évek során. Zsidóként egyetlen személyt sem vettek nyilvántartásba, védelmük érdekében mindenkit keresztény papírokkal láttak el, kivéve azokat, akik ragaszkodtak hitük valós bejegyzéséhez.

Társadalmi szinten a Magyar Testvéri Közösség a „cselekvők” titkos önszerveződő társasága vett részt az üldözöttek mentésében. A kormányzat és a társadalom között a közvetítő szerepet a Magyar Függetlenségi Mozgalom látta el, melyet Teleki Pál második miniszterelnöksége idején hozott létre, az általa hivatalosan vitt politika ellensúlyozására. Vezetője Szent-Iványi Domokos, aki évekig élvezte Rákosiék vendégszeretetét.

Az embermentőket, így id. Antall Józsefet, Utassy Lórándot a lengyelek és a franciák is kitüntették. Magyarországon viszont a náci majd a kommunista diktatúrában is keserves sors jutott nekik. A német koncentrációs táborokból hazatértek közül többeket koncepciós perben bíróság elé állítottak, a vallatás során megkínoztak, másokat internáltak, zárt táborba kerültek, vagy kitelepítették családjukkal együtt, teljes vagyonelkobzás mellett. A társadalom számára jelzésértékű, hogy bár életükben nem kaptak elismerést, évtizedek múlva Izrael állam felvette őket a Világ Igazai sorába.

Az Embermentés, sorsok tények és tanúk című most megjelent kötet (szerkesztői Hantó Zsuzsa és Tassy-Becz Éva, Kráter Kiadó) kései tisztelgés azok előtt, akik az életüket kockáztatták egy igazságosabb, jobb világért. Tényeken, dokumentumokon keresztül ismerhetjük meg, mikor mit tettek, sorsukon és családjuk sorsán keresztül, hogy hogyan működtek a diktatúrák. Csak reménykedhetünk abban, hogy megszületik végre a szakmai megegyezés is, hiszen ma már több történész is úgy gondolja, hogy nincs két történelem, csak egy, amelyet több részből kell összerakni.