A festés az eszköz, amivel közvetlen kapcsolatba kerülhet emberekkel Pásztor János festőművész

Üdvözlőember fogadja Pásztor János festőművész cseszneki otthonában a látogatót: a bejáratnál rögtön egy hajléktalan portréját láthatja. Talán nem véletlen, hogy a szakállas férfi arca hasonlít az alkotóéra. Helyet kapott az utcán élő képe a műhelyként is használt házban. Arra emlékeztet, mindegyikünk bármikor bármilyen helyzetbe kerülhet. Nem lehetünk önteltek sosem, mindig érdemes empatikusan, együttérzéssel fordulnunk egy­más felé, a világ dolgait kellő kritikával szemlélve. Ez az egyik alapelve a művésznek, és miközben ihletadó pillanatokról beszél, megmutatja egykor szebb időket élt régi tárgyait, amelyek kopottságukban még értékesebbnek tűnnek, patinájuk vonzza a szemet.

A festő színekhez, formákhoz, térbeli viszonyokhoz való hozzáállásáról árulkodnak azok az egyforma leeső lécdarabok is, melyeket géreknek hív, ezekből nála a látogató kirakhatja a neki tetsző térformákat.

Erdő is, víz is

A Mohácson született művész tanárként dolgozott. Nyugdíjaskorában költözött a váráról híres bakonyi faluba. Szerinte egyik településhez sem véletlenül kötődik élete. Mohács nemzeti tragédiánk színhelye, épp ezért úgy véli, ő arra hivatott, hogy mindenféle lelki bajt orvosló vidámságot, jóízű hangulatot közvetítsen minden tettével. Csesznekre azért jött, mert olyan helyet keresett, ahol erdő, víz is van. Ebben a községben fák között bújik meg az Aranyos-patak, és a falu olyan túraútvonalat is kínál, amely kőmosón vezet keresztül.

Inspiráló természet

Ősi dolgokkal érdemes kapcsolatba kerülni – szögezte le Pásztor János. A természet szerinte fontos forrása az emberi-alkotói természetességnek. A festő esetében szerinte ez úgy fordítható le, hogy a környezet látványánál lényegesebb, milyen érzések születnek benne, amikor láthatja azokat. A dombok, a lankák, a levelek, az ágak – megfogalmazása alapján – csak ürügyet jelentenek arra, hogy a természet ránk gyakorolt hatása inspirálja az alkotó mondanivalóját. Az eszébe ötlő érzések révén színeket, formákat hozhat létre, és azok révén érzelmeket, gondolatokat fogalmazhat meg műveiben. Minden fából, növényből készült tárgyat is ezért szeret. Jobbára ilyenek veszik körül otthonában. Azok kézlenyomatok is: eleinket idézik meg, bölcs örökségüket.

Az angolvörös

Az alkotást leginkább gondolkodási folyamatnak tartja a cseszneki művész. Festményei első látásra barátságos békességet árasztanak. Az angolvörös a kedvence. Ez a szín került a falakra, ez a háttere bemutatótermének, amit barátjáról, Kóta Dénes néhai művésztanárról DéNeS Képnézdének nevezett el. Képeit is a vörösnek ezzel az árnyalatával alapozza, mert azt tanulta – és az is a tapasztalata –, hogy ha erre fest, nem pedig fehérre, akkor színesebbek lesznek a képei, mert bátrabban mer használni erősebb színeket.

Munkácsy is – a kor gyakorlatának megfelelően – sötét alapra festett fehérrel, világos színekkel, az impresszionisták fordították meg ezt a módszert – kaptunk a művésztanártól egy kis művészettörténeti kitérővel járó ismeretbővítést.

Pásztor János nagybátyja ugyancsak festőművész volt, ez adott neki pályaválasztáskor indíttatást. S azért tartja ezt a képzőművészeti ágat saját sorsa egyik meghatározójának, mert kiskora óta foglalkozik vele, és meg is maradt neki az esztendők során mindvégig, pedig korábban zenélt – hegedűn játszott –, írt is. Neki azonban ez az a kifejezőeszköz, amivel – úgy érzi – közvetlen kapcsolatba kerülhet emberekkel, amivel az érzéseit, a gondolatait leginkább megmutathatja, megoszthatja másokkal.

Felnagyított fodrozódás

A cseszneki vár sok festményének témája. Más-más nézetekből, különböző évszakok színeibe öltöztetve megjeleníti. A víz is gyakran kerül a vásznára. Nem a megszokott módon, hanem egészen közelről, mintha nagyítóval szemlélné, ahogy fodrozódik, ringatózik a felszíne, ahogy felcsap, spriccel pár cseppet. A csordogálásának is van egy csendes arca szerinte. S párhuzamba állítja a víz alkotóelemeinek és közösségünk tagjainak szerveződését. Úgy véli, hogy az inspirálódás ereje nem önmagunk letükrözésében nyilvánul meg. Szerinte az a rendeződés a fontos, ahogy egymásra hatással csoportokat, családokat formálunk szeretetünkkel.

– Mintha csak a pozitív benyomásainak engedne teret mások felé. Az igazán negatívakat megtartja magának. Mintha óvni akarná a fájdalmak megélésétől embertársait: nem rakja ki a vászonra a rosszat. Csak jót szeretne sugározni. S azt üzenni közben, hogy ,,Gondolkodj, ember! Szabadon rakodhatsz abba a keretbe, amely életednek korlátokat ad!” – így fogalmazott János művészetéről párja, Szilvási Beáta, és hozzáfűzte azt is, hogy nem rejtvényeket fest, hanem azt, ami foglalkoztatja. Olyasmiket, amiken muszáj töprengeni, amik meglökik a megrekedtet, kimozdítják bánatának gödör­mélységéből, szomorúságának moz­dulatlanságából.

CSAT-olás, kapcsolódás

Ahol csak épp lakott, dolgozott, mindig tagja volt helyi művészeti társaságnak Pásztor János. Cseszneken létrehozta a CSAT-ot, a Cseszneki Alkotók Társaságát. A körbe tartozók mindegyikének szakmai fejlődését szolgálják egymásra ható találkozásaik, bár egyébként sem kioltható az érdeklődés azokból, akik művészszemmel figyelik az életet.

A CSAT legfőbb üzenete pedig az elnevezésében rejlik. A csat ugyanis pici alkatrész, akár a hajcsatokra, akár az övcsatokra gondolunk. Csatolnak, összekapcsolnak.

A szó további jelentéstartalmait boncolva arról is beszélhetünk, hogy az alkotótársaság kikapcsolódásra ad alkalmat. Ahogy Pásztor János mondja, kimozdít a hétköznapi darálóból. Arra is lehetőséget biztosít, hogy ki-ki saját magából, mások műveiből, mások alkotómódszerei révén is inspirálódjon. Ösztönzik egymást a tagok, azáltal másképp tekinthetnek belső folyamataikra. Pásztor János azt reméli, arra törekszik, hogy csoportjuk minél több helyen bemutatkozhasson, tárlatok révén is.