Nagy kékségek és zenei szépségek

NOVEMBER 29.

A kísérlet a következő volt. Amennyiben az ember harmadik napja csendesen, ám mégis jól hallhatóan vinnyog a harmadik oltás mellékzöngéitől, odakint meg csak átmenetileg szakadozik fel a felhőzet, tehát elég sötéten látja a világot éppen, képes-e egymás után végighallgatni négy Joni Mit­chell-lemezt. Ráadásul a korai korszakából. Nos, a válasz igen, és az érzés felemelő volt. Gyógyhatású készítményeknek tűntek mintegy. Köszönet érte a festői Kanadának, amely nemcsak Leonard Cohent és Neil Youngot adta a kortárs művészetnek, hanem őt is.

Egyik személyes, korszakos kedvencem, aki önnön nagyszerűsége mellett felbecsülhetetlen hatást gyakorolt más, nála híresebbé vált előadókra is. Az alkalmat pedig az szolgáltatta, hogy a Warner egy dísz­dobozban kiadta a művésznő első négy hanglemezét. Már kézbe fogni és nézegetni is élmény, ebből zárnám ki magam, amennyiben sztrímelgetnék összevissza. Az egyébként nagyjából olyan, mint telefonon filmet nézni, amiről most nem írom ide, hogy mit mondott David Lynch. Joni Mitchell 1943. november 7-én született Roberta Joan Anderson néven, mint azt már tudjuk, Kanadában, méghozzá az ország középső, ritkábban lakott vidékén. Érdeklődése a rénszarvasok helyett mégis viszonylag korán a művészetek felé fordult. Elsősorban a folk és countrydalok mozgatták meg a fantáziáját, és közben festeni kezdett.

Itt le is cövekelhetünk egy pillanatra. Bár egyszer önmagát a körülmények hatására ,,abbamaradt” festőként definiálta, ez túlzott szerénységre vall. Mivel az összes lemezének borítóját maga készítette, ezt láthatjuk, de ha belelapozunk egy albumába, többet is. Miles Davisről festett portréja például csodálatos. Amennyiben pedig arra éreznénk késztetést, hogy előadóművészi tevékenységét besuszteroljuk valamilyen kategóriába, marad a folk, de ez persze korántsem fedi a valóságot. Mert mihez kezdjünk akkor a rockos, jazzes elemekkel és a kortárs zenei beütésekkel, vagy akár gyönyörű alt hangjával, amit operai elemekkel dúsítva is képes használni. A festést húszévesen ,,hagyta abba”

 Először kanadai nagyvárosok között cikázott, majd New Yorkba költözött, és elkezdett saját dalokat írni. Éppen egy floridai klubban énekelt, amikor meghallotta a kor egyik legnagyobb sztárja, David Crosby (Byrds, Crosby Stills Nash and Young), és magával cipelte Los Angelesbe. A többi történelem, rocktörténet mindenesetre. Elkövetkezett 1968 és vele Mitchell debütáló hanglemeze, a Song To A Sea­gull. Nem történt semmi forradalmi és mégis. A hangulat már érezhető volt, ami aztán a 69-es Cloudson el is szabadult rendesen. Furábbra hangolta a gitárt, mint Keith Richards, Jimi Hendrix megőrült érte, miképpen a későbbiekben egy másik zseni, Prince is. A harmadik dobás az 1970-es Ladies Of The Canyon, amin markánsan megjelent a zongora is, és festői életképet szolgáltatott a helyi menő házibulikat kísérő életérzésről. Az 1971-es Blue már a beérkezés szépséges momentuma. Ami egybecseng a hippi álmokból való felébredéssel, ugyanakkor már ,,slágereket” is tartalmaz, amelyek hatása alól a rádiók sem képesek kivonni magukat.

Az életmű természetesen további csodákkal is szolgál, de most ez a négy opusz volt soron.

DECEMBER 1.

Ránk tört a meteorológiai tél, én meg bevonzottam még egy lemezt. Naná, hogy David Crosby és persze Joni Mitchell is vokálozik rajta egy jóízűt, és ő volt a borítóterv művészeti vezetője. Közreműködnek még a Santana, a Jefferson Airplane és a Grate­ful Dead tagjai. Valamint Graham Nash és Neil Young. Holott az If I Could Only Remember My Name… Crosby szólólemeze, de a Crosby Stills Nash and Young története az állandó torzsalkodások miatt szinte kibogozhatatlan.

Az viszont bizonyos, hogy a Deja vu című szerzemény a rock (folk, stb.) történetének egyik legnagyszerűbb pillanata, korszakos remekmű, a pszichedelikus folkzene csúcsa. Ami egy elég bonyolult tünetegyüttes. Így aztán az sem meglepő, hogy Crosby lemeze (amit most dupla CD-n, bónuszokkal gazdagon megpakolva adott ki a Warner) a műfaj egyik gyöngyszeme, a hallgatónak kedve támad felvenni egy virágos inget és felszívódni az álmaiban. Ismét 1971-ben járunk, benne egy szépséges utópiában, ahol a szeretet, béke és harmónia világában és annak sötét oldalán is Crosby a kalauz. Az a fickó, aki, ha nem is szándékosan, de kitörölhetetlenül megváltoztatta a hatvanas, hetvenes évek zenei világát.