Magára vette Petőfi verssorát Németh István Péter költő

Tapolcán született, felmenői között kútásó mester is volt, aki aztán örökre beírta magát a város történetébe. Mivel is?
– Dédapám nem csupán egy családi legendárium oldalairól, fotográfiáiról néz rám. Többször eszembe jut az alakja a Kisfaludy utcában; minap a pizzámat szeletelgetve a Peppinóhoz címzett éteremben, ahol a nevezetes kút kávája üvegen át ma is látható. Dédapám ásta ezt a kutat, s a gödörben nyilván egyedül volt, ott lenn, ahol az üreg váratlanul megnyílt alatta. Mindez 1902-ben történt. Bíró Gyulának hívták, s túlélte a közelharcokat is a fronton. Hazajött Tapolcára, népes családjához. A Mogyorósi-domb alján még velem is sokat játszhatott házunk udvarán. Nem került neve márványtáblára, hiszen nem ő volt a munka megrendelője, sem a kivitelezője. Így van rendjén. Ahogyan József Attila tanította: Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers szülessék. A kutak szépek, hasznosak itt a Balaton-felvidéken, többen fúratnak és ásatnak mostanság is, s azt pedig Saint Exuperytől tudjuk: a sivár sivatagok is rejtenek magukban kutat. E geomorfológiai értelemben szelíd vulkanikus táj felszíne alatt világszerte irigyelt tiszta vízrétegek találhatók. Milyen jó, hogy egy bizonyos kor után kis többletjelentéssel az írástudók kezére játszik a valóság. (A hegy millió éves, a Balaton tán húszezer. Én meg hatvanhárom leszek.)
Jelenleg is a városban él, de közben azért el-elkalandozott. Az iskoláit hol végezte?
– Itt élek, lakásomból a kórházi szülőszobám ablakára látok. El-elkalandoztam, de látni való, nem rúgtam messze a labdát. A világ Pápán nyílt ki számomra, majd Budapesten tágult, szinte félelmetesen nagyra, ahonnan nyomban vissza is kívánkoztam a Balaton mellé. Pápáról, amelyet Krúdy nyomán az én Podolinomnak is nevezek, még csak most tudok igazán beszélni, ahová ötven esztendeje édesanyám vitt el a középiskolás kollégiumba. Rengeteget köszönhetek pápai tanáraimnak és irodalomtörténész professzoraimnak, akiktől a pápai Türr István Gimnáziumban tanultam, majd akiket a bölcsészkaron hallgattam.   
Egy magyar–könyvtár szakos bölcsész hogyan kerül egy agrártudományi egyetemre?
– Azt már a déli partról végeztem el. A tájhazám határai amúgy nem érnek Fehérvárig sem, kijelölhetők, ha a térképen Nagykanizsát, Pápát, Veszprémet, Füredet és Kaposvárt egy vonallal összekötöm. A szőlő és a bor szellemi marketingjével szerettem volna behatóan foglalkozni, ezért is választottam a DATÉ-t, hogy másoddiplomát ott szerezzek. A borral kapcsolatos irodalom, amit tanulmányokból és versekből írtam, szerkesztettem, talán még antikváriumokban is elérhető. A bortól mint kultúrtörténeti hauptmotívtól elvont aztán a tájhazácska klasszikus és modern szépirodalma. Nem sikerült egzisztenciálisan is kamatoztatni a végzettségeimet, mondanám, de nem lehet, hiszen írói vállalkozásom lett a legfontosabb hatvanesztendős koromra. 
Később ön is sok helyen tanított. Mi vonzotta a pályára?
– Nagyon szerettem a magyar irodalmat tanítani. Ha kihagy az ihlet, mostanában is rekonstruálni tudom egy-egy valahai tanórámat. A kaposvári Búvópatak számára a balatonfüredi tanmenetem (az óravázlat egy kávé volt) és emlékeim nyomán sikerült Tandori Dezsőről, Szőcs Gézáról az elhangzottakat laptopomba le is „kottázni”. 
Bevallom, beszéltem néhány egykori tanítványával. Nagyon szerették a diákjai…
– Én is viszont őket. Látom, milyen nagyszerű karriereket futottak már be, vagy éppen a nehézségeikkel küszködnek, de szépen teszik. Nem tudom, melyiküket becsüljem jobban. Ha valamelyik életszakaszukban eszükbe jut, milyen sorsokkal találkoztak – szerencsére csupán a tananyagban – az órákon, bizonnyal értelmet nyer minden fáradozásom, amiben semmi kelletlenség nem volt a részemről. Vannak persze olyan emlékeim is, amelynek puszta tárgyát és hangulatát őrzöm. A Kedves cukrászda teraszán a kis asztaloknál fagylalt fölött beszéltem a vadgesztenyefák lombjai alatt Simon István vadgesztenyéiről.  Kormos István Utánunk című verse huszonévesen a memoriterem volt: „Utánunk igazabbak jönnek… Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk. / Fényhomlokú fiúkkal s nevető- / kezű-lábú lányokkal elgyere! / Ők a szavak első jelentését mondják /, és rendbe raknak mindent majd utánunk.” Persze nem szerettem volna semmiféle nehéz körülményben külön terhet rakni a vállukra.
Mikor kezdett el verseket írni? Milyen hatások érték, kik voltak a mesterei, ha voltak ilyenek?
– Az első verseimet 1974 szeptemberében, a pápai kollégiumban írtam. Abban a boltíves tanulószobában, amely falak Petőfiék önképzőkörének fölolvasásait is hallották. A mi Sándorunk itt jelentette ki, hogy Én is költő leszek! Magamra vettem a verssorát. 1977-ben – a költészet napján – a Jókai könyvtárban Kormos Istvánnal személyesen találkozhattam. Meghatározó kézfogás lett.
Csendes líra az öné, szépségre törekvő, esztétizáló, a természet szeretetét tükröző. Legalábbis ezt szokás kiemelni többek között a költészetével kapcsolatban, miközben a világ egyre vadul körülöttünk. Egyetért ezzel a meghatározással?
– Egyetértek. Igen. Ha van és lesz valami, ami spirituális pajzsként szolgálhat az új barbárságok ellen, az a – nem a rím kedvéért mondom – a szellem. S a szellem nem csupán a könyvtárakban található meg mindig, mintegy palackba zárva, de ahol nem mérgeződött meg a természet, ahol nem volt tarvágás, ahol még a vizekben halak élnek. Nem szabad lemondani ezekről. S ha kötésünket megtartjuk velük, akkor komolyabb esélyünk van arra, hogy interperszonális kapcsolataink is épebbek legyenek. Visszahúzódó létformámból üzenhetem. 
Több olyan esszékötete is megjelent, amelyben mára már kissé elfeledett írók, költők munkásságával foglalkozik. Miért tartja ezt fontosnak?
– Az elfeledettek is élnek, ne feledjük. Van, hogy tényleg ébreszteni kell őket, mint ahogy Ady Endre Csokonait is ébresztette. Ötven vagy száz év csipkerózsika-álom nekik semmi. Catullus versei négy évszázadon át szunnyadtak ismeretlenül a veronai dómban. Azonban nekünk nem kell feltétlen annyit várnunk, hogy a magyar irodalom jeleseinek újraolvassuk prózáit, verseit. A 17. századi botanikai vagy szakácskönyvek néha az újaknál is érdekesebbek, sőt értékesebbek. Weöres Sándor és Szepesi Attila vagy Csanádi Imre rejtve maradt lírai kincseinket fordította fényre. A Dunántúlon, szűkebb pátriámban, sőt, itt a Balaton körül annyi felfedeznivaló vár a filoszokra és helytörténészekre, hogy el sem tudnák venni egymás kenyerét. Érdeklődő olvasóközönség nélkül persze fabatkát sem ér a mesterségünk. Ezt pedig előnyugdíjasként mondom. 
Az egyik közösségi oldalon egyre másra jelennek meg fotográfiái. Számomra ez egyáltalán nem meglepő, hiszen meglehetősen komplex módon szemléli a világot és jól érzékelhetően foglalkoztatják a társművészetek is, a filmtől a zenéig. Hogyan kezdett el fotózni és miért? Milyen technikát használ? Analóg vagy digitális, fényképezőgép vagy telefon? Ilyen kérdések is felmerülnek egy ideje.
– Igen, szeretek fényképezni. Pápán, a Petőfi Sándor utca végén, amelytől már ritkultak a házsorok, Lájer Sándor tanított meg az analóg fotózás alapjaira. Diáktársam pár perc alatt megértette velem, hogy a fényerő, blendeszélesség, záridő viszonya a kettes alapú logaritmussal írható le. Ugyanúgy van a vakuval és a távolsággal a dolog. A többi titokkal egymás felvételeit kiértékelve ismerkedtem, no meg Alföldy Jenő irodalomtörténész írásai során, aki a Foto újság hasábjain arra biztatott, hogy gépem objektívje legyen bátran szubjektív. A digitális korszak sem lett idegen nekem, azóta könnyebb elmentenem a képeket. Fájdalom, negatívom alig maradt, a Balaton körüli kerengéseim során el-elmaradtak a tekercsek, diapozitívok, nagyítások. Annyi maradt belőlük, hogy senki se csupán legendának tekintse az analóg időket, vagyis a tinédzserkoromat. Amikor „fénykép készült Forte filmre”. Irodalomtörténeti és költői munkáimat igyekszem úgy végezni, mint akit a szülei nem hiába taníttattak. A fényképcsinálás viszont amatőr tevékenységem maradt, bár ugyanolyan örömmel járom a tapolcai Malom-tavat körbe tenyérbe simuló masinámmal, mintha Arany János tölgyeiről kellene értekeznem. Hátha egy jövőbeni napon azt veszem észre, hogy a képek és a versek világa egybeért, szétválaszthatatlanul. De e találkozásig még nem kevés munka vár. Telefonom van, régimódi, vonalas. Mobilt nem használok. Kizárólag ezzel a kis Nikonnal fényképezek, s örülök, valahányszor tetszésükről küldenek ikont barátaim a közösségi oldalon. Ha igaz, hogy az egész életünk képek sorozata, akkor ezeken a megállított pillanataimban vagyok én – én. Sok módja van annak, hogy a legszelídebb eltökéltséggel helyezkedhessünk szembe a vad korokkal. Kosztolányi Dezső a huszadik század első felében kérdezte meg: E vad kornak mit sírjak én? / Mit írjak, mit jajgassak én? Engem nem csak a háború szomorított meg. A legjobban persze az. De a hírek a hattyúverésről, a pávasütésről, a Kis-Balaton égő nádasából lángoló szárnyakkal menekülő madárhadról. Jékely és Pilinszky már megírta a maga fájdalmas madár-apokalipszisát. A legfrissebb tudósítást a rádióból hallom: a szilveszteréji petárdázás a tatai Öreg-tó partjáról elriasztott húszezer megpihenni akaró madarat: gémet, kócsagot, sirályt… Nem csodálkoznék azon, ha soha többet nem jönnének vissza ebbe az amúgy szintén szépséges dunántúli városkába. Akkor inkább a sivatag? A madarak kínja bár megváltott volna minket, embereket a kínjainktól. (Bocsánat, hogy a kérdezett kérdez emitt ez egyszer.) Megérdemelnénk?
Mi foglalkoztatja mostanában, mik a tervei?
– Petőfi-év van. Reménykedjünk! Nem volna szép, ha róla nem kerülne ki valami a tarisznyámból. (A keszthelyi Balaton Akadémia használatára írom.) A festészet – bár rajzolásra sohsem vállalkoznék – is igen érdekel, a művekhez verseket írok. Reprót és kézzel írott szöveget A/4-es lapokra ragasztok föl. Gyűlnek e kódexlapok. (Kerék Imre és Markó Béla a példaképem e műfajban a kortársak közül.) Köszönöm a Napló érdeklődését s az olvasók figyelmét. Legyen szerencsés és derűs esztendőnk, még ha nehéz is lesz. Talán annyit szeretnék még mondani, hogy a tavalyi évben egy rigós kalendáriumot vezettem. Talán abból szintúgy lesz valami, még idén…