A gici fiatal nagymama Még jöjj el címmel idézte fel elmúlt érzéseit

– Gyerekkorom óta szeretem a verseket. Először csak olvastam a ritmusos sorokat, aztán sokkal többet megtanultam, mint amit az iskolában kötelezően feladtak, fejből sokat el tudtam mondani. Főleg a Sándorokét: Weöres és Petőfi volt a kedvencem. Aztán elkezdtem magam is írni néhányat, mert mindig volt fiatalként olyan mondandóm, amelyet másképp nem tudtam megfogalmazni, kifejezni, még a szüleimnek, családtagjaimnak sem mertem elmondani. Akár szomorúságról, akár boldogságról volt szó. Pedig tele vagyok érzelmekkel, ez akkor is így volt, azóta is így van, de jó darabig mindig akadt valami fontosabb dolog az életemben, mint a költészet. A magam örömére készült korábban néhány versem, de csak a fiókba kerültek, alábbhagytam a próbálkozással. Férjhez mentem, két gyermekem született. Aztán a kétezres évek elején komolyabban elkezdett érdekelni a költészet, több időt is tudtam rá szánni. Talán azért, mert több szempontból megnyugodtam, azt gondoltam, már van családom, békében élünk, foglalkozhatok végre ezzel a vágyammal – mondta el Molnár Bernadett, akinek a Még jöjj el című versét az Irodalmi Rádió szerkesztősége beválasztotta az alkotóközösség Szerelmemnek Bálint-napra 2023 című antológiájába, publikálják a most megjelenő kötetben. 

„Nem feledem homlokodnak finom apró redőit" – ezekkel a sorokkal kezdődik a vers, s talán a legszebb része a következő fordulat: „Esik az eső odakint. Te kopogsz az ablakon?" Az utolsó versszakban az szerepel: „döntsd le a falat, kedvesem". Erről a szerző elmondta, hogy tapasztalatai alapján saját múltunk félelmeit, csalódásait gyakran nem engedjük el, így körbebástyázzuk lelkünket, ám ez csak látszólag óv meg a bajtól, igazából elválaszt a boldogságtól. S szerinte a nők könnyebben megsejtik, ha valaki a környezetükben magának hazudik. 

Betti múzsája ebben az esetben valóságos személy, költőként a vele megtörténteket írta meg az asszony, őszintén. Igaz, már régebben vége lett kapcsolatának, de sokáig foglalkoztatta, elvesztésének emléke sokáig fájdalommal, keserűséggel, bánattal töltötte el. Persze ki nem járt még így? Betti a régmúlt érzést kincsként őrzi, szívébe zárta, annak ellenére, hogy már nem várja vissza egykori kedvesét. Meggyőződése, hogy a szerelem olyasmi, ami bearanyozza az életet, amikor átéljük, akkor egy pillantás, egy mozdulat, egy szó magasba repíti kedvünket, erősít minket, hogy ilyenkor fontosnak érezhetjük magunkat. Szerinte az érzések kimutatása lényeges, fél egészség. Őt hamar elönti mindenféle érzés, olyankor könnyen kiönti a szívét versek formájában, s szeret a természetben járni, ott szintén mindig gyorsan rátalál az ihlet. 

Korábban járt Pápára amatőr költők klubszerű találkozásaira, tőlük sokat tanult. Elváltként él, fia és lánya már felnőtt, van egy kétéves unokája. Ők nem amolyan művészlelkek – mondja –, de szívesen meghallgatják, amikor felolvassa nekik műveit, örülnek sikerének, támogatják e téren. Betti pedig rájött, számára terápia az írás. Könnyen jönnek a gondolatok, kézzel papírra veti a piszkozatot, még rajzol is a betűk mellé, satírozza a sorok egyes részeit, aztán kicsit javítgatja alkotását, s ha kész, szépen bemásolja a naplójába. Előfordul, hogy hajnalban a buszon a telefonjába pötyögi be az első változatot, ugyanis mostanában a tavaszi szél témát megadó újabb poétapályázatra készül.

– Az érzés érték – szögezte le. A szerelemről neki azt tanította az élet, hogy egy folyamat, amely akkor fordul jobbra, ha a felek képesek lenyugodva, türelmesen alkalmazkodni. Ha ő a szívéhez közel enged valakit, nagyon tud ragaszkodni. Úgy véli, sosem késő párt találni, boldoggá tenni egymást, vár még ilyen lehetőséget, mindig bízik, reménykedik. S azt tervezi, hogy falujában, ahol annyi lelkes rajongó élvezi sorait, irodalmi csoportot szervez nekik, ugyanis kíváncsi, kiben milyen érzéseket keltenek költeményei, s ki mit fejezne ki szívesen hasonlóképp.