Modern dalok

Január 16.

Hej, Robert Zimmerman (mondhatná, kérdezhetné néhai Frank Zappa), micsoda furfangos dolog ez már megint? Amikor ugyanis Robert Zimmerman, ismertebb nevén Bob Dylan megkapta az irodalmi Nobel-díjat, sokan a szívükhöz kaptak. Hogy mégiscsak egy rockzenész. És miért nem a hazájában is kevéssé ismert ugandai költő? Itt jegyzem meg zárójelben, hogy kíváncsi lennék, abban az évben kik jutottak be a „legjobb hat” közé, de arra még várni kell egy darabig, azt is nemrég tudhattuk meg, hogy például Weöres Sándor, Juhász Ferenc és Illyés Gyula is szerepelt már a jelöltek között, tekintve, hogy huszonöt évre titkosítják a névsort, mintha valami köze lenne a Kennedy-gyilkossághoz. 

Szóval, akik viszont örültek Dylan díjának, vagy mert annak el- és felismerését látták benne, hogy a rock and roll nem csupán egy tánc, és lehet rendkívül magas szövegszinten is művelni, vagy mert nagyszerű költőnek tartják, nos, ők meg joggal gondolhatták, hogy ezután majd mindenféle szépirodalommal és szép irodalommal, regényekkel és verseskötetekkel jelentkezik a mester. Ehhez képest vidáman turnézgatott tovább, 2020-ban megjelentette Rough and Rowdy Ways című albumát, és ezzel ő lett az egyetlen olyan előadó az úgynevezett könnyűzene történetében, akinek a hatvanas évek óta minden évtizedben sikerült felkerülnie a Billboard top 40-es listájára, miközben tovább araszolt a derűs időskor útján. Közben pedig megírta A modern dal filozófiája című kötetét, ami nemrég magyarul is megjelent, Falcsik Mari briliáns fordításában. Ami műfajilag nagyjából behatárolhatatlan, aki hagyományos zenekritikákat vár, csalódni fog, cserébe viszont egy pompásan megírt esszégyűjteményt kap. Dylan, aki ugye maga is dalszerző, méghozzá nem is akármilyen, kiválasztott hatvanhat dalt, és ezekről írt hatvanhat lírai tanulmányt, oly módon, hogy a keletkezés körülményein, a szerzők és a szöveg ismertetésén és elemzésén túl annyi mindent szuszakolt beléjük, hogy győzzük kapkodni a fejünket. 

A válogatás természetesen önkényes és diktatórikus, így aztán a szerzemények között jócskán akadnak világslágerek, de olyanok is, amelyek a magyar olvasó számára csak akkor mondanak elsőre valamit, amennyiben gyermekkorának egy részét Nashville-külsőn töltötte az ötvenes években. De ez sem baj, sőt, a remekbeszabott mondatok élvezete mellett bővül az ismeretek tárháza is, vagy mi. Fogadni mernék, hogy valaki már összebarkácsolta egy csomagba mind a hatvanhat dalt, és fent kering az interneten, ha lesz időm, megkeresem. Mert az is jó szórakozás lehet, ha olvasás közben halljuk is a történetet és a történelmet. Majd' elfelejtettem: a kötet egy nagyszerű album is egyben, az illusztrációk szenzációsak.

Január 17.

Ha már irodalmi Nobel-díj, az egyik legnagyobb rejtély körülötte, hogy Paul Auster vajon miért nem kapta meg eddig. Na de talán majd most, a tizennyolcadik regénye, a Baumgartner után. Auster írt már nagyon nagy regényt is, akkorát hogy óvatosan kellett bánni vele, nehogy a lábunkra ejtsük, ez a mostani egy karcsú kötet, nem különösebben balesetveszélyes, ám ugyanakkor nem is teljesen veszélytelen, mert azonnal megérint, magával ragad és nem ereszt, csöröghet a telefon, közeledhet a határidő és felháborodott miákolásba foghatnak a macskák, nem akarózik letenni. Így kezdődik : Baumgartner az íróasztalánál ült abban az első emeleti helyiségben, amelyet különféle neveken emleget, úgymint dolgozó, töprengő, kuckó. Tollal a kézben éppen egy mondat közepén tart a Kierkegaard álneveiről készülő monográfiája harmadik fejezetében, amikor rájön, hogy azt a könyvet, amelyből szüksége van egy idézetre az adott mondat befejezéséhez, előző éjjel lefekvés előtt a földszinti nappaliban hagyta – és ezzel máris versenyben vagyunk a legjobb nyitómondatok élmezőnyében. Nálam legalábbis, vagy csak a helyzet ismerős, mínusz emeletek, ki tudja. És innen nincs megállás, kötődnek egymáshoz sorban a múlt emlékei és a jelen megoldandó apróságai. A Baumgartner alighanem a pillanatok megragadásának regénye. Is. Érzelemgazdag, megható, ugyanakkor lendületes és vibráló. Író írt egy íróról és persze Amerikáról, „az élet dolgairól”. Auster ismét remekelt, mint a New York-trilógia óta már annyiszor.