Jellembeli áttűnések

Néhányan kérdezték, hogy kiről mintáztam az üzlettársait zsaroló, félrevezető, harmincöt éves, arrogáns fiatalembert, akit nem éppen intelligens vonásokkal látott el a Teremtő. Hiába találgattak, vonogattam a vállamat, választhatnak a sok száz, hasonló élőlény közül. Egy idős férfi Aldous Huxley angol író Szép új világ című, a 26. században játszódó, negatív utópiájának gondolatait vélte felfedezni az idézett részben. Mosolyogtam, Huxley még csak eszembe sem jutott. Az említésre méltó visszhang figyelmeztetés formájában érkezett. Egy ötven körüli, látásból ismert, felékszerezett, zsemleszínű blökit terelgető hölgy karon ragadott az utcán: vigyázzak magamra, a történetben szereplő pasas veszedelmes, kikészíti azokat, akik bántani merik. Nem ismer se istent, se embert. Mondta a férfi nevét. Persze, soha nem hallottam róla. Aztán egy nap megmutatta egy parkolóban, ahol a terepjárójával három helyet foglalt el. Hogy mozgássérülteké, az nem izgatta. 

A hölgy művészeti írónak és képzőművésznek tartja magát. Az első meglepetés akkor ért, amikor a nyár közepén egy Balaton-parti vendéglőben a gátlástalan úrral ebédelt. Nevettek, ölelgették egymást, röpke puszit is váltottak. A pincér fényképezgette a boldog, vidám párt. Nem izgatott, hogy mi állt a hölgy pálfordulása mögött. Talán a férjébe is belekötött a fickó?

Szeptember közepén egy kisváros szegényes lapjában olvastam egy festőművész tárlatáról szóló kritikáját. Szinte hallottam affektáló, csacsogó hangját, miközben a legröhejesebb közhelyeket hányta egymásra: az alkotások szemkápráztatóak, gyönyörködtetik a szemet, bőrünkön érezzük a színek varázsát. Sajnos, ennek ellenére a művész meg sem próbálja a saját benyomásait kifejezni. Hoppá! Vártam, hogy mi lesz ennek a ledorongolásnak a vége. Eljött a kegyelemdöfés. „Marc Chagall legnagyobb magyar utánzójával állunk szemben. A levegőben szálldosó alakjai a súlytalanságot is megszégyenítik. A földön düledező kockaházak és torz emberi figurák. Világfelfordulás.” Hogy Verne Gyula ilyen címmel írt egy regényt, az már nem hangzott el.

Múlt évben, advent első hetében meghívót kaptam a hölgytől. Saját képeiből rendeztek kiállítást a szomszédos vármegye egy nagyközségében. Megnyitóbeszédet mond… Ki más, mint Chagall mester buzgó másolója. A rendezvényt az éttermi asztaltárs támogatja üdítővel, borral, szendviccsel. Mit mondhatnék erről a kaméleonkodásról? Madách Imre örökbecsű sora ugrott be: „A nő méregből s mézből összegyúrva.”