Eltűnő századok csillogó elméi, Tolsztoj és Nick Cave

Március 12.

Történt ugyanis, hogy Gy. Horváth László négy év alatt újrafordította Lev Tolsztoj három nagyregényét, az Anna Karenyinát, a Háború és békét és a Feltámadást. Ez a teljesítmény már akkor is gigászi, ha csak a leütések számát nézzük, hátha még a tartalmat, a belbecset, a nehézségi fokot is. Ha ezen egy szökkenéssel túllépnénk (nem tesszük, a tiszteletünket annál inkább), akkor máris ott tornyosul a kérdés, hogy minek, miért, mivégre. Merthogy először is, kit érdekel? Nos, erre gyorsan megérkezett a válasz a nyájas olvasók seregétől, az Anna Karenyinát és a Háború és békét újra kellett nyomtatni, és alighanem így jár majd a Feltámadás is. Tapsszünet, de tényleg. Gondolta a fene, hogy a legklasszikusabb orosz klasszikus ennyire felcsigázza a kedélyeket. 

A következő kérdés az, hogy mi indokolja az új fordításokat? Van az az iskola, amely szerint a nagy műveket érdemes időről időre lefordítani, nehogy halálra unja magát a következő nemzedék. Az ilyesmit pedig nyilván érdemes radikálisan csinálni. Gy. Horváth László is így tett, gondolom, mindenesetre volt, ahol már a címbe is belenyúlt. Az Anna Karenyina ugyan  valószínűleg nem veri ki annyira a biztosítékot, mint a Rozsban a fogó a Zabegyező helyett, de azért ez is látszik, mindjárt a borítón ugye. A fordító célja saját bevallása szerint az volt, hogy Tolsztoj szándékának leginkább megfelelő, modern fordításokat készítsen, amelyeket friss szemmel olvashatnak az idősebbek, és talán nagyobb élvezettel a fiatalok. Magam a Feltámadást a régi fordításban olvastam először, jó régen. Felemelő volt. Ez a mostani meg talán még közelebb hozta ezt a káprázatos művet, amennyiben ez persze lehetséges. Talán a humanizmusa és a humora miatt, a Feltámadás örök érvényű. Tolsztoj 1899-ben fejezte be, és a korabeli kritika nem fukarkodott a dicséretekkel. A legjobb közülük alighanem ez: mintha Zola írta volna, Ézsaiás próféta közreműködésével. Egy másik kedvenc oroszom, Alekszandr Blok költő így értékelt: a letűnő évszázad testamentuma, amelyben az újnak üzen. Nos, ha a Feltámadásból indulunk ki és az időből, az üzenet még mindig aktuális. Társadalmi igazságtalanságok, bűn és bűntudat, hogy csak néhány elemet karcolgassunk belőle. Az új kiadás díszdobozban jelent meg, két kötetre bontva, az előbbi nekem kicsit „csajos”, de az utóbbi is, viszont így könnyebben elfér egy ridikülben, tehát a tálalás konzekvens. Ennél fontosabb viszont, hogy az eltörlés „kultúrájának” tomboló erőszakossága idehaza, úgy tűnik, nem fertőz. Tolsztoj él, és köszöni, jól van.

Március 13.

Soha nem felejtem el a Nick Cave-vel kapcsolatos első élményemet. Gyakorlatilag beleégett a retinámba. VHS-ről ment a kegyetlenül rossz minőségű felvétel, valami japán koncert lehetett, amit akkori zenekarával, a Birthday Partyval adott, és kivétel nélkül mindenki közveszélyes őrültnek tűnt rajta, beleértve a művészeket és a közönséget is. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, tulajdonképpen bírtam. Fiatalok voltunk mindahányan, vagy mi. Most, hogy ezt felidézem, természetesen eszembe jut a közhellyé nemesedett és Winston Churchillnek tulajdonított megállapítás, mely szerint aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, és aki öregségére nem konzervatív, annak nincs esze. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a mondás Nick Cave esetében is megállja a helyét. Egy káprázatos, fájdalmas és ragyogó életpálya az övé, a kezdetek fékevesztett tombolásától a spiritualitásig. Súlyos zenékkel és még súlyosabb dalszövegekkel gazdagon kirakva. A világ megvetésétől a törékeny élet felmagasztalásáig. Egyvalami nem változott az évtizedek alatt: a művész utál interjút adni. Tisztelői számára kész szerencse, hogy Seán O’Hagannel kivételt tett, mert így megszülethetett a kettejük beszélgetéseit tartalmazó Hit, remény és vérontás című kötet. Az ehhez hasonló könyvekről szokás írni, hogy a rajongók számára kihagyhatatlan, s hogy milyen őszinte a főhős. Ezek közül többnyire egyik sem felel meg a valóságnak, ám ezúttal közel járnánk ahhoz. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Cave mit nem látott tanácsosnak az orrunkra kötni, de így is elégedettek lehetünk. Egy esendőségében nagyszerű fickó portréja rajzolódik meg és egészíti ki azt a képet, amit gondoltunk róla. Pompás olvasmány és hogy kapcsolódjak kicsit a tegnaphoz, itt, az én kis Jasznaja Poljanámban, emlékezzünk meg a nagyszerű fordítóról is. Németh Róbert zenész, író, podkasztista, tudja ezt az egészet, remekül.

Március 15.

Éljen a haza!