Jegyzőkönyv és tökéletesség

Április 10.

A Magyarország német megszállását követő első deportálóvonat nyolcvan évvel ezelőtt, 1944 áprilisában indult el Kistarcsáról Auschwitz–Birkenauba. A marhavagonokba magyar zsidókat zsúfoltak. A haláltáborban több százezer honfitársunkat mészárolták le. Az auschwitzi mészárszék áldozatainak legnagyobb része magyar zsidó volt. Legyen itt egy kis csend, néma. Annál is inkább, mivel nem vagyok történész, a korszakra specializálódott meg pláne nem, számháborút folytatni pedig méltatlan lenne. Ha valakit viszont érdekelnek a részletek, szíves figyelmébe ajánlom Fred R. Bleakley nemrég megjelent könyvét, Az Auschwitz-jegyzőkönyvet. Alcíme is van, Versenyfutás az idővel. A szerző sem történész, nyugalmazott újságíró, a témába egy interjú kapcsán botlott bele. Jelesül abba, hogy miként sikerült felhívni a világ vezetőinek figyelmét arra, hogy valójában mi történik a halálgyárban, és hogyan sikerült ezáltal megmenteni a budapesti zsidóság egy részét. A műfaj, amit választott, talán leginkább dokumentumregény. Hősei egy lengyel és egy szlovák zsidó, valós személyek, életük kalandfilmbe illő. Ceslaw Mordowicz és Arnost Rosin rabok voltak a pokolban, ahonnan valami egészen elképesztő módon sikerült megszökniük, majd beszámoltak mindarról, amit átéltek. Vallomásuk minden ponton egyezett három másik szökevényével, sőt ki is egészítette azokat. Mindazt, amiről ugyan már korábban is hallani lehetett, de senki nem akarta elhinni. Hogy Auschwitz nem munka-, hanem megsemmisítőtábor, rettenetes kínzások és tömeggyilkosság helyszíne, ahol az ember végképp lealjasult. Mordowicz és Rosin katalizátorok voltak, ha úgy tetszik, hősök. 1944 júniusában járunk ekkor, néhány órával azelőtt, hogy a terveknek megfelelően deportáltak volna további több mint kétszázezer zsidót Budapestről. Bleakley mindeközben felvázol egy korrajzot is a magyar vezetőktől a zsidó szervezeteken át a szövetségesekig és a pápáig, ami ha lehet, még hátborzongatóbbá teszi a józan ésszel felfoghatatlant.

Április 11.

Egyszer régen, még évekkel ezelőtt, egy akkori falumbéli megállt a dolgozószobám közepén, körülnézett és megkérdezte, hogy az összes könyvet olvastam-e. Azt válaszoltam, hogy a szótárakat és a képzőművészeti albumokat nem szóról szóra, de egyébként nagyjából mindet. Azóta egy kicsit már rosszabbak az arányok, a könyvtár gyarapszik, az idő meg fogy, de nem is ez a lényeg. Ha a földtől a plafonig könyvek borítják a falakat és a földön is akad néhány kupac, az eleve jó. A kiolvasottak és a ki nem olvasottak egyaránt megnyugtatnak. A magyar költészet napján például a verseskötetek. A lapozgatás ugyanúgy kiszakít mindenből, amivel nem szeretnék foglalkozni, akár a madárdal. A születésnapos József Attila, Nagy László, Pilinszky, Kosztolányi, Fenyvesi Ottó, Wirth Imre. Csak úgy találomra, ennyi mára.

Április 12.

Ha választanom kellene, ki áll hozzám legközelebb a világ filmművészetéből, David Lynch mellett Wim Wendersre mutatnék. Így van ez már Az amerikai barát óta, bizonyossá lett a Berlin felett az ég kapcsán, és most ismét megerősítést nyert. A nyolcvan felé közeledő Wenders legutóbbi filmje, a Tökéletes napok egy végtelenül bölcs remekmű, mondhatnánk tökéletes munka. Holott tulajdonképpen nem történik benne semmi. Főszereplője egy tokiói illemhely takarítója, aki szintén tökéletes munkát végez. A rutinjait látjuk. A reggeli rutint, az utazást a műalkotásnak is beillő, írásjeleket idéző mosdók felé, a furgonban kazettás magnóról szól a zene. Patti Smith, Van Morrison, Rolling Stones és persze Lou Reed. A munka rutinja. A délutáni, esti programok, közfürdő, egy gyorsétterem. Elalvás előtt olvasás, könyvek. Faulkner, Patricia Highsmith (wendersi önreflexió, Az amerikai barát a Ripley és a maffiózókból készült). A lakásban könyvek és kazetták, sehol egy digitális eszköz, holott a történet napjainkban játszódik, Japánban. Van ugyan egy kőkorszaki mobilja, egyszer kapja csak elő, de akkor is érezhetően felhúzza magát. Analóg fényképezőgépet használ, fák lombkoronájáról készít képeket. Komorebi: a szélben ringó levelek pillanatnyi árnyjátéka. Néha sikerül elkapni, a tekercset egy kis üzletben hívatja elő és nagyíttatja. Parkok, ahonnan apró növényeket gyűjt az otthonába, könyvesbolt, kazettákat árusító üzletecske, egy bár, mosoda. Néhány különös figura, ez van még. Reggelenként felnéz az égre. És a mosolya. Na, azt kellene eltanulni.