Szoki a fejelőkirály - A 65 éves Szokolai László válogatott labdarúgó

Látványos fejeseiről, parádés ollózásairól ma is mítoszok keringenek, azzal együtt, hogy kiskorában azt mondták neki: ilyen alacsony srácból nem válhat focista. Viszont súlypontemelkedése röplabdásokat idézően 73 centi volt, egy reflexvizsgálaton pedig majdnem húsz százalékkal jobban teljesített, mint a vadászpilóták.

A 65 éves Szokolai László, a hetvenes-nyolcvanas évek népszerű válogatott labdarúgójának katonaélményeit és pályafutásának történeteit hallgatva megelevenedik a megye sportmúltja, a magyar futball legendás időszaka és egy örökké győzelemre törő játékos sorsa. Szokolai László, vagy, ahogy a lelátón és a pályán hívták, Szoki nagy mesélő, hiszen vele tényleg zajlott az élet a futballpályán és azon túl is. Nagy idők nagy tanúja ő, született góllövő, a hazai kettős rangadókon 60–80 ezer ember szurkolt a lelátókon.

Számára minden összecsapás csak a győzelemről szólhatott. Nem menekült soha a diadalba, hanem konokul hitt benne, és mindenáron akart nyerni. A Ferencváros színeiben 282 találkozón 148 találatot szerzett, a Sturm játékosaként és későbbi itthoni klubjaiban 146 meccsen 116-ot, a válogatottban 12 meccsen kettőt. A szovjetek ellen 1978-ban bámulatos csukafejessel írta be magát a foci históriáskönyvébe, a ciprusiak hálójába pedig az első labdaérintésből bólintott 1985-ben. Ő az egyedüli FTC-játékos a klub történetében, aki mesterhármast tudott rúgni a nagy rivális Újpesti Dózsának. A sors pedig azt adta meg neki, hogy már hosszú ideje Újpesten lehet sörözője, ahol persze minden zöld-fehér, ám nála soha nem vesznek össze a drukkerek. A tisztelet neki a pályán kívül is jár.

Amikor leültünk beszélgetni, azt válaszolta, bármi történt is vele az életben, minden Veszprémben kezdődött számára. Itt töltötte katonaidejét 1971-ben. Mivel Budapestről úgy vonultatták be, hogy csak BLASZ II-es igazolással rendelkezett – a Központi Sport-iskola (KSI) neveltje volt ugyan, de épp akkor egy évig a Tipográfiában szerepelt –, a veszprémi Schönherz SE-be került, de nem igazán vették figyelembe játékosként. Mivel szeretett volna sűrűn hazajárni, és karosszérialakatos volt a végzettsége, a seregben pedig olyan embert kerestek, aki tud hegeszteni, jelentkezett. Fegyvermesternek osztották be. Ő pedig örült, hogy így hazajárhat.

Elkezdődött a szezon, a kiképzője volt a csapatkapitány, aki szólt Paltesz Imre edzőnek, miért nem állítják be a Szokolait, nézzék már meg, mit tud a BLASZ II-ből érkezett srác. A megyei első osztályban szereplő Schönherz SE felkészülési mérkőzésen az Ajkai Alumínium ellen játszott. Szokolainak nem volt rendes focicsukája, a hideg időben, sáros pályán barna tornacipőben lépett pályára. A második félidőben hat gólt szerzett, és ekkor odajött hozzá Bogáti Miklós, a csapat akkori erőssége, aki a maga módján barátságosan leteremtette, hogy hol volt eddig... A bajnokságban aztán bevették a csapatba. Inotán, az első bajnoki meccsén 2:0-ra nyertek, mindkét találat az ő nevéhez fűződött. A Várpalota ellen 4:2-re nyert a veszprémi gárda, mind a négy gólt Szokolai László lőtte. Fél szezon alatt 36 gólt szerzett, ami akkori rekordnak számított. Az osztályozón a Mereszjev SE ellen összesen öt gólt rúgott a Schönherz, ebből négyet a közönségkedvenc Szoki.

– Tényleg minden Veszprémben kezdődött. Innen indultam el, és ez mindig elkísér – emlékezett vissza a katona-idejére Szokolai László, akit a sikeres idény után keresett meg Szániel János, hogy menjen a Rába ETO-hoz. Alá is írt Győrbe.

– Közben pedig leültünk Bartalfi Károllyal, a BVTC edzőjével, aki számomra olyan, mintha a második apám lenne, és ő azt tanácsolta, maradjak még egy évet Veszprémben, játsszak a Bakony Vegyészben. Jót tesz az nekem, erősödjek még. Kaptam egy lakást, s a két klub még abban is megegyezett, hogy megtarthatom a győri átigazolási lapom. A mai napig hálás vagyok ezért nekik és azoknak az akkori idősebb játékosoknak (Buza Misi, Zwicker Tomi, Balogh Karcsi, Kiss Jani, Mészöly Imre), akik befogadtak, mellém álltak. Fantasztikus csapatunk volt, zseniális focistákkal, mint Puskás, Iszak, Csikesz, Novák, a kapuban Mikolaschek. Nem udvariasságból mondom, de majdnem mindegyikük simán NB I-es szintű, sőt válogatott képességű labdarúgó volt – mesélte a népszerű focista, aki mosolyogva hozzáfűzte: az első meccse nagyon emlékezetesre sikerült a BVTC-ben. Felesége szülei külföldről hoztak számára egy vadonatúj Puma cipőt. Ő persze azonnal felvette a meccsre, ahol az első játékrészben szinte csak a csukájával volt elfoglalva. Kapura nem jelentett veszélyt, labdához alig ért. Szünetben az öltözőben megfogta a grabancát Buza Mihály, aki keresetlen szavak mellett kiosztotta, hogy úgy jár-kel a pályán, mint egy páva, és ha jót akar, azonnal vegye le azt a stoplist. Szokolai engedelmeskedett, a második félidőben a régi futballcipőjében ment ki, és négy gólt szerzett.

Szokolai László sztorijait hallgatva mindig életre kelt a múlt egy szelete. Az, ahogy gyerekként a nyolcadik kerületben a falra rajzolt kapura fejelgetett társaival állandóan. Olyan ruganyos volt, hogy helyből ugrott hatvan-hetven centit magasra. Ez a röplabdásoknál is csúcsnak számított volna. Ennek hasznát is vette később, hiszen minden idők legalacsonyabb centereként ő fejelte a legtöbb gólt az NB I-ben. Érkezésben, ütemérzékben, az előre való gondolkodásban felülmúlt olyan védőket is, akiknek néha hónaljáig ért. Ő bátran belefejelt a klasszis Várady Béla beadásaiba is, pedig azok olyan erősségűek voltak, hogy agyrázkódással értek fel.

Amikor pedig egyszer elvitték a győri csapat játékosait egy olyan felmérésre, amelyen a vadászpilótákat is tesztelik, Szokolai László majdnem húsz százalékkal jobb eredményt ért el a reflexvizsgálaton, mint ők.

Igazi szokolais történet az is, amikor 1983-ban az ausztriai Sturm Grazhoz szerződött, és az edzője fogadott a menedzserrel, hogy nem rúg gólt. Erre rácáfolva már az első meccsén két találat szerepelt a neve mellett. Ezután egy kupameccsen hátraollózva talált a hálóba, de azt a klub elnöke nem látta, mert nem volt ott a találkozón, tévéfelvétel sem készült, így csak legyintett a magyar csatár teljesítményére. Szokolai erre a következő meccsen az Eisenstadt ellen – amikor ott ültek a vezetők a lelátón, sőt a tévé is jelen volt – megismételte az ollózást, és 12 méterről a felső sarokba ragasztotta a labdát. Ekkor már mindenki elfogadta a varázs-latosan gólérzékeny magyar centert.

– Olyan a felfogásom, mint egy kosnak. Megyek előre, töröm a falakat. Erős akaratú vagyok a munkában, a pályán maximalista és kemény. Nem szerepel az a szó a szótáramban, hogy vereség. Azt mondták, hogy kicsi vagyok focistának. Addig küzdöttem, amíg be nem bizonyítottam ennek az ellenkezőjét a pályán. Amikor edzősködtem, általában a bajban lévő, reménytelennek hitt csapatokat kaptam meg, és mindig sikerült velük eredményt elérnem. Emlékszem, amikor életemben először ültem a Volánnál a kispadon, rám bíztak egy olyan serdü- lőgárdát, amelynek akkor 16:145-ös volt a gólkülönbsége, és szinte állandóan vesztesek voltak. A következő évben már dobogón végeztem velük. Én soha nem menekültem a győzelembe, hanem éltem a győzelemért. Talán ezt elhitték nekem a játékosok. Amikor Nyilasi Tibi mellett voltam a Fradinál, 26 meccsből 22-t nyertünk, vagy szövetségi edzőként is sikerült egy korosztályt nemzetközi szintre kivinni. A Szondi Velencénél is voltam tréner, akkor tíz meccsből tízszer mi voltunk a győztesek. Aztán a bajnokság végén az akkori egyik vezető azt mondta nekem, hogy nem maradhatok a klubnál, mert ő utálja a fradistákat. Ami talán a hátrányom, és ebből adódtak az életemben gondok, konfliktusok, hogy szókimondó és őszinte ember vagyok. Kemény a fejem ma is. Nem változom már meg. Szerintem csak így lehet győzni – zárta vallomását az egykori klasszis.