Sokak munkája – Profi sportolók szülei mesélnek a kezdetekről

A szurkoló, sportkedvelő általában csak a végeredményt látja, mi viszont most lejjebb ásunk, és visszafordítjuk az idő kerekét. Profi sportolók szülei mesélnek a kezdetekről.

„Anya, ha mi nem vívnánk, egészen jól élnénk” – mondta a 12 éves fiú egy nyár végi bevásárlás után az édesanyjának. Aznap sok minden került a kosárba, az iskolai felszerelések mellett edzőcipő, ruhák, sportos kiegészítők, s bizony a végszámla két (vívó) gyerek után egy átlagcsalád költségvetéséhez képest tetemes összeget mutatott.

Nagy dolog, hogy valaki már gyerekként felfogja, mivel jár a sportolói létforma. Az a fiú Siklósi Gergely volt, aki 2019-ben, mindössze 21 évesen felnőtt világbajnoki címet nyert párbajtőrben, s most az olimpiára készül, egyedüli magyarként a fegyvernemben.

A fenti mondat jól példázza, hogy a kiugró eredmények mögött milyen lemondások, harcok, csaták vannak, és az első akadályoknál rendszerint a szüleik tartanak bakot a versenyzőpalántáknak.

– Sokat játszottunk azon a réten, amelynek a helyére később a sportcsarnok épült. Onnan, főleg este, amikor felkapcsolták a lámpákat, be lehetett látni a vívóterembe. Gergőt nagyon érdekelte, mi zajlik ott. Talán emiatt is választotta később a vívást – emlékezett vissza a kezdetekre az édesanya, Siklósiné Szabó Katalin.

Gergő szokatlanul korán, első osztályosként kezdte a párbajtőr alapjait elsajátítani,

nővérével, a két esztendővel idősebb Enikővel járt a gyakorlásokra. A tapolcai fia­talokat akkoriban a korábbi klasszis, a 2017-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Szalay Gyöngyi istápolta. A hétszeres világbajnok rengeteg munkát és energiát fektetett a „projektbe”, és ennek hamar meg is lett az eredménye. – A férjem, Gábor és én is sportoltam, úgy voltunk vele, hogy a gyerekek is mozogjanak valamit. Választhattak, hogy mit szeretnének, és több mindent kipróbáltak. Egy kikötésünk volt, ha valamit elkezdenek, akkor azt a tanév végéig ne hagyják abba. Aztán a vívás lett a nyerő.

Katalin elárulta, ahogy sokasodtak az edzések (felsős általános iskolásként már mindennap volt tréning), versenyek, s jöttek az eredmények, úgy lett egyre nehezebb, bonyolultabb a szervezés. A sportolói időbeosztás szoros, de emellett bele kellett férnie a tanulásnak, és arra is igyekeztek figyelmet fordítani, hogy a gyerekek olykor egyszerűen csak gyerekek legyenek.

Érdekesség, hogy időközben a szülők is egyre jobban bevonódtak a párbajtőr világába: Katalin versenybíró lett, Gábor sofőrként, majd fegyvermesterként segítette a csapatot. Közben persze le kellett mondani a hagyományos családi programok jelentős részéről, az iskola jól ment, de ehhez komoly erőfeszítés (például éjszakai és buszos tanulás) kellett. Ugyanakkor a nyelvvizsga és az egyetemi továbbtanulás is sikerült, a szülők fontosnak vélték, hogy nem szabad mindent a sportnak alárendelni.

Mindkét gyerek nagyon sikeres volt utánpótlásvívóként, aztán Enikő pályafutását egy rosszkor jött sérülés megtörte. Gergőnek is volt gondja, meg kellett műteni a kezét, de ebből olyan erőt merített, amely felnőtt világbajnoki címig repítette a mentálisan mindig is nagyon stabil és tudatosan építkező tehetséget.

– Szokták tőlünk kérdezni, hogy mit csináltunk a gyerekekkel. Azt mondom ilyenkor, hogy nem rajtunk, szülőkön múlik a siker. Erőszakkal nem megy, ha ő nem akarja, nem lesz ott a dobogó tetején. Részünkről soha nem volt teljesítménykényszer. Annak örülünk, hogy a gyerekeink elsősorban azért voltak boldogok a győzelmek után, mert érezték, sok mindenkinek örömet szereztek. Maguknak is persze, hiszen sok energiát, időt beletettek, de rengeteg pluszt is kaptak. A családnak is számos dologról le kellett mondania, de mindnyájan sokat is kaptunk vissza.

A Szöllősi családba két fiú született, mindketten első osztályú, válogatott kézilabdázók lettek.

Az idősebbik, Bence aztán pályát váltott, egy élsportolótól szokatlan kanyarral orvosnak tanult, Balázs jelenleg is anyaklubjában, a Balatonfüredi KSE-ben játszik, csapata egyik legjobbja.

– Bencéről korán kiderült, hogy tehetséges, leigazolta a Veszprém, nagyon szerette csinálni. Ugyanakkor mi tisztában voltunk vele, hogy a kézilabda egy szűk sport, sokaknak nem jön össze az a pályafutás, amit elképzeltek. A kezdetektől fogva arra biztattuk, hogy vegye komolyan a tanulást – mesélte Szöllősi Jenő, az édesapa.

Bence végigjárta a korosztályos válogatottakat, pályára léphetett a Veszprém első csapatában is, később pedig visszatért Füredre, aztán játszott Tatabányán, Pécsen és Komlón. Az utolsó években már új karrierjére, életére koncentrált, hiába volt már egy diplomája, ő elhatározta, hogy orvos lesz. A kézilabdában megkeresett pénzt tandíjra költötte, sikeresen elvégezte az egyetemet, jelenleg sebészrezidensi idejét tölti.

A testvérénél hat évvel fia­talabb Balázs belenőtt a kézilabdás életmódba, ment a bátyja után, és ő is hamar a legjobbak közé jutott.

– Voltaképpen ez határozta meg az életünket. Sok mindenről le kellett mondani, mindig utaztunk, mindig mentünk valahová. Ugyanakkor szép is volt. Szerintem szülőként az a legfontosabb, hogy biztassuk a gyereket. Persze felhívtuk a figyelmet a hibákra, de mindig igyekeztünk pozitív kritikát megfogalmazni – mondta Jenő, aki feleségével, Ilonával együtt sokat „dolgozott” ezen a biztatáson. A fiúk mások: míg Bence egy tervező típus, Balázs a zsivány, könnyedebb kategóriát képviseli. A szülőknek mindkét egyéniséggel szót kellett érteniük és helyes irányba terelgetniük. Sikerült, a srácok jó testvérek, tisztelik és szeretik egymást. Emellett pedig remekül elboldogulnak az életben.

Gaál Zsóka még csak 14 éves, de már tíz éve sakkozik, ezen időszak alatt háromszor nyert korosztályos Európa-bajnokságot, és három alkalommal lett világbajnoki ezüstérmes. Az eredmények mögött óriási munka van, amelyet Zsóka és a szülők is jól bírnak.

Zsóka mondhatni így született, a felnőttek pedig megedződtek az évek alatt.

– Megszámlálhatatlan versenyen sok tapasztalatot sikerült szereznünk. Tudjuk, hogy bármi megtörténhet, bárki megverhet bárkit egy-egy játszma során, de hosszú távon mégis minden a helyére kerül. Ebből kiindulva mostanra egyre nyugodtabban kezeljük a vereségeket, és a sikereket sem értékeljük túl. Nem szabad félni a kihívásoktól és a vereségektől. Rengeteg viadalon vettünk részt, és temérdek kellemetlen vereséget láttunk. A versenyzés megerősítette Zsóka személyiségét, és persze a miénket is – fogalmazott az édesapa, Gaál Sándor, aki felelevenítette a kezdeteket.

Ő versenyszerűen sakkozott már gyerekkora óta, szerette volna, ha kislánya is megismerkedik a játékkal. Felesége, Renáta azonban inkább zenei képzésben gondolkodott. Már-már eldőlni látszott, hogy utóbbi lesz a nyerő, amikor Renáta fejlesztőpedagógus-képzésen vett részt, ahol egy előadáson hangsúlyozták a sakk és az úszás fejlesztő hatásait. Nem is kellett több, eldőlt, hogy a sakk lesz Zsóka sportja. Bár akkor még messze nem gondolta senki, hogy ennyire lenyűgözi a 64 mező, és hogy ilyen sikeres lesz.

A tehetség számos nemzetközi eredménnyel büszkélkedhet, a szülők szívéhez azonban az első győzelem, az országos óvodásbajnokság megnyerése áll a legközelebb. – Nagyon örültünk, csillogott a szeme, ott kezdődött el valami. Talán akkor éreztük először, hogy több van Zsókában, és többet is szeretnénk elérni, mint az országos bajnoki cím – mondta Renáta. A család nem él átlagos életet, hiszen az ilyen szintű sakk (napi 6–10 óra gyakorlás plusz versenyek) ezt nem engedi meg, de számukra így természetes. Zsóka másodikos kora óta magántanuló, neki ez az életmód az egyértelmű, a sakk világában találta meg önmagát, és ebben a szülei száz százalékig mellette állnak. Minden nehézség és akadály mellett is. Hárman alkotnak egy csapatot.