Balatonalmáditól a pekingi olimpiáig jutott Kónya Ádám

A balatonalmádi Kónya Ádám – aki második alkalommal szerepelt ötkarikás játékokon – megküzdött az elemekkel, megúszta fagyási sérülések nélkül az eseményt, amelyen hatalmas megtiszteltetés is érte. Megyénk első téli olimpikonja, a 2018-as phjongcshangi ötkarikás játékokon debütáló Kónya Ádám sífutó másodszor is felért a sportvilág csúcsára, kvalifikálta magát a leginkább várt és áhított eseményre.

A Veszprémi Sí Egylet versenyzője három számban állt rajthoz az idei téli olimpián (ahová bátyja és edzője, Bálint kísérte el), a magyarok közül az egyik leghosszabb időt töltötte Kínában. Élményeiről, érzéseiről beszélgettünk.

Mindjárt a végén kezdtük: elsőként arról kérdeztem Ádámot, hogy milyen érzés volt a magyar zászlót vinni a pekingi záróünnepségen.

– Már az olimpia elején pedzegették, hogy esetleg én vihetem majd a zászlót, végül az utolsó versenyem előtt egy nappal szóltak a döntésről. Vicces szituáció volt, mert a Magyar Olimpiai Bizottság kommunikációs igazgatója, Gundel Takács Gábor a bátyámat hívta fel, és azt gondolta, velem beszél. Bálint meglepődött, hogy ő viszi a zászlót, vissza is kérdezett: biztos? Persze hamar kiderült a félreértés. Fantasztikus érzés volt ott lenni a stadionban, hallgatni a zenét. Miközben sorakoztunk, gyakoroltam a zászlólengetést. Nagyon figyeltem, hogy végig úgy lobogjon, ahogyan kell.

A 29 éves sportoló hozzátette: a pekingi időjárás mediterrán érzéseket keltett benne, azok után, amiket Csangcsiakouban átéltek. A 2022-es téli olimpiát három központtal rendezték, a sífutók – többek között a biatlonosokkal, a snowboardosokkal, a síakrobatákkal együtt – Csangcsiakouban versenyeztek. Ide valamivel több mint négyórás út vezetett Pekingből, és a sportolókat mínusz 15–18 Celsius-fok várta, éjszaka pedig mínusz 20 alá süllyedt a hőmérő higanyszála. Emellett a tengerszint feletti magasság sem volt éppen megszokott, az 1600–1700 méter rendkívül közel van ahhoz a határhoz (1800 méter), amely fölött már nem rendeznek sífutóversenyeket. Mínusz 18 fok alatt sem, úgyhogy a körülmények igencsak próbára tették a résztvevőket.

Már ami az időjárást illeti, mert a többi dologra nem lehetett panasz. A balatonalmádi sífutótól megtudtuk, a szervezés, a hangulat, az olimpiai falu, a pályák mind-mind rendben voltak. A segítők lesték kívánságaikat, például, amikor Ádám lába megfájdult és kezelést kellett igénybe vennie, a lehető legnagyobb profizmussal és gyorsasággal látták el.

A sífutók először a szabad stílusú sprintszámban álltak rajthoz az idei olimpián, a magyar fiú a 72. helyet szerezte meg.

– Megmondom őszintén, sprintben jobbat reméltem. Nagyon elzsibbadtam a végére, „meghaltam”, alig bírtam célba érni. Ebben szerepe volt januári koronavírus-fertőzésemnek is, de leginkább annak, hogy a betegség miatt ki kellett hagynom az olimpia előtt tervezett magaslati edzőtábort. Összességében nem éltük meg csalódásként a sprintet, csak a világkupákon nyújtott teljesítményemből kiindulva szerettem volna többet.

A 15 kilométeres, klasszikus stílusú futás jól ment Ádámnak, aki a pálya bizonyos szakaszain elég gyors tudott lenni. A körözés miatt itt fordult elő, hogy a pályán találkozott néhány nagyágyúval. Egy ideig együtt ment a norvégok sztárjával, a négyszeres olimpiai bajnok Johannes Hösflot Klaebóval, aki ezen a távon bronzérmet szerzett. A norvég a második körén volt, Ádám az elsőn, és ketten együtt megelőzték például a sífutásban szintén nagy névnek számító svájci Dario Colognát. Veszprém megye első téli olimpikonja ebben a számban a 80. helyen zárt.

Ekkor hátra volt még a félelmetes 50 kilométeres szabad stílusú megmérettetés, amelyet aztán a szervezők nem is mertek elindítani az eredeti kiírás szerint. A versenyzők egészségének megóvása érdekében 28,7 kilométeresre csökkentették a távot, hiszen a pályán mínusz 16–17 fok volt, ráadásul erős szél is nehezítette a sífutók dolgát.

– Melegítettem, amikor messziről integetett Bálint, hogy hagyjam abba, mert egy órával eltolták a rajtot. Amikor mentünk le a pályáról, akkor tudtam meg, hogy van még egy változás, lerövidítették a távot. Fura volt, de aztán nem is foglalkoztam a dologgal, a versenyre koncentráltam. Fel voltam készülve az 50 kilométerre, így nem okozott gondot, hogy kevesebb mint 30-at kell menni.

Ádám itt az 55. pozíciót szerezte meg. Nem volt azért egyszerű futam, akadt a mezőnyben olyan, aki fagyási sérüléseket szenvedett. A balatonalmádi sífutótól megtudtuk, ő minden óvintézkedést megtett ennek elkerülése érdekében, s szerencsére nem is esett baja.

Megkérdeztem: összességében elégedett a pekingi teljesítményével?

– Nehéz most értékelnem, úgy érzem, az idő fogja a leginkább eldönteni, milyen érzésekkel gondolok vissza az eseményre. Most talán még nem is fogom fel, hogy milyen nagy dolog egy olimpián részt venni. Más volt ez most, mint a négy évvel ezelőtti szereplés, otthonosabban mozogtam, nem volt idegen a légkör. Sajátos utat jártam be, mire idáig jutottam, s talán van még bennem egy olimpia. Sőt, biztosan bennem van, hiszen egy sífutó a 30-as évei közepén képes csúcsformába lendülni. Minden attól függ, hogyan tudom megoldani a civil életben a dolgaimat. Eddig maximális családi támogatást élveztem. A cél az, hogy a saját lábamra állva is képes legyek komoly teljesítményt elérni. Ehhez áldozatokat is kell hozni, ezzel tisztában vagyok. Hamarosan kiderül, mit hoz a jövő.